Előlről kéne veled kezdenem, a legelejéről, egy fagyos lépcsőről,
rám nézel, tehát valamekkora kiszámítható valószínűséggel
vagyok, akkor már kiraknék a darabokból pár szót, leborult konyha-
szekrényből halászom ki az egyetlen ép kávéscsészét,
a kezedbe adom és narancslét töltök bele, tessék, fényes és keserű,
semmi sem szép, minden csak fényes és keserű, ehhez most te állsz
a legközelebb, tessék, kezdj valamit azzal, aki fagyos arccal a meleg
szádra gondol, miközben a hajdnál fogva rángat, előlről kéne, annyit
mondani nézd, mióta élek, kard hegye voltam egy kardnyelő gyomrában,
volna rá esély, hogy megérted, volna rá, valamekkora, kiszámítható,
hogy a hangod mélyén fekve végzem meztelenül, kontúrtalanul, darabokban,
a szemeimben szúrt csillagszórókkal, előlről kellene kezdeni, körbevezetni,
nézd, ez a park csak azért van, hogy legyen hol sírnia a kakukknak,
nézd, ez a park csak azért van, hogy legyen hol széttépni a galambokat,
nézd, ez a cseresznyevirágokkal teli zacskó a gyomrom, összeilleszteni
a darabokat, olyan óvatosan, ahogy a tizedikről az ablakon át kidobott
lepkegyűjtemény zuhan, ahogy énekesmadarakkal tölti ki testnyílásaid az álom,
előlről kéne kezdenem, veled, előlről, egy fagyos ablakpárkányról
emlékeket követelni, azt mondani őszinteség, és a számra ültetni,
beleélvezni az ittfelejtett kesztyűdbe, a legelejéről kéne, csinálni
egy legelejét, összeragasztani a darabokból, mert rám nézel
a valamekkora sötétben, és más nincs, csak a semmire felriadások,
csak a daráló, meg a nejlonzsák, meg a polip, ami messzire innen óshonos,
ott legtöbbször élve fogyasztják, ami harminc éve a torkomban él.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése