az óceánokon városnyi szemétszigetek úsznak,
de ne törődj vele, mert még a pusztulásban is
végtelen terek nyílnak,
pusztulásban, mondom, de fogalmazhatnék úgy is,
hogy felette, alatta, mellette, körülötte,
csak megközelítőleg mondanék igazat,
de így legalább valamelyest elképzelhető,
és az emlékek emléke már
közelítés a betűkön túli otthon felé,
melynek minden szavunk torzója csak.
Dőlj az igének, a falaknak, feszülj a szélnek,
túl csonton és betonon, túl a városon,
túl, túl, milyen lehetetlen szó ez is;
tetteiden túl tested körvonala,
mint egy lépcsőházi korlát
ezerszer végigsimított íve,
tompán felragyog.
Ughy Szabina (1985-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése