lyukas kezemmel őrlök csillagport,
körém szórom, ha már nem vetkőzöm le,
hogy létezésem növekvő napfolt.
Ahogy megnőtt a folt, úgy eltűnt a Nap.
Pislog a Hold: foszló fény-vetélet.
Mint csonthéjában zörgő diódarab,
összetörve hangosabb az élet.
Felszakadnak roppant csillagködök.
Még rendszerűnek látszik az egész.
Egy ütemre vernek mind a délkörök,
de Isten nem hall, nincs, vagy félrenéz.
Én milliárd apró darabra török,
egyben maradni, élni túl nehéz.
Bék Timur (1997-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése