Kovács-Lőczi Zsolt: Elengedni a végtelen két végét, mert hideg

azon is tűnődnöm kell, tűnődés közben mit szalasztok el;
hogy nincs elég idő, s míg ezt kimondom, az-az idő is elvész
így fogy el – még csak nem is lassan – a ráncok oltárán a tett
az elmúlás zsákjában a búcsú… egy ajtó kinyílik, egy másik
kiszakad, leolvadnak a jégsapkák, friss majmok másznak le
a fáról. ismerem én ezt, semmi jót nem jelent. egyszerűen
undorodom a disznóöléstől. még a frissőr ábrázata is kiborít.
a mosoly és a vér egy időben, az nem az én asztalom. talán
majd idővel… azt mondják idővel; majd ha, mikor majd lesz
ha, vagy mikor majd lesz majd, vagy mikor. most a számtani
középre gondolok, hogy alapvetően felismerhető, onnantól
az ember már nem előre, csak visszaszámol. egy félig tele
élet, félig üres sírgödör, azok a pucér-csontos karácsonyfák
a betongyűjtőben. láttam már dombokat meghalni, fákat
a fodrászatból kifelé jövet, életlen tárgyak tisztaszívből jövő
ragaszkodását, feltétlen szeretetét. a valóság egy megmun-
kált sziklatömb, csak ne az embert kérdezd, a fakókeselyűt,
kinek hasznos-művészi a véső, az esztétika. aztán rájöttem:
harminchárom év kellett, hogy szívemből szeressek. nincs
kinek mit róni fel; az angyalhalnak, hogy csak az oldalán tud
úszni, és egy életre választ párt, a kísérteties hasonlóságot,
vagy épp a szembetűnő különbségeket. mindenki csupán
annak született, amit a legjobban le akar vetkőzni magáról.
két évtizedig dugdostam zsebembe a könnyeket, és faltól-
falig rendeződtem, mint egy ócska flippergolyó. hittem, az
élet egy számzáras lakat fogja, sokat próbálkozva az enyém
lehet, mint mikor rájöttem a gyerekzáras köhögéscsillapító
trükkjére, de a felismerés inkább szélcsend mintsem szökő-
ár, nem mutat újat, a türelem perspektívájából világít meg
nosztalgikus medreket. túl sok embert mondhatok őszintén
magaménak, hogy bakancsban lépjek mások szőnyegére,
hazudjak, hogy tudok fütyülni, és nem pont ellentétes a tér
fogalma, és kiterjedése a sodródó érzelmek vonatkozásában.
érzem, közel járok az igazsághoz, mert a hóember mellkasából
formálom azt a viccnek szánt hógolyót, mit mindenki olyan
kurva komolyan vesz. az csak hó. elfolyik mint a végtelen élet.
álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? – ne nézd
olyan közelről. hátradőlve minden lélegzetvétel egy-egy elámulás.

Kovács-Lőczi Zsolt (1982-)