rettegve gondolok vissza milyen volt
a nyár magasabbról illatoztak-e a fák
tavaly emelt-e meredekebb boltot a lombból
sok-sok törékeny ágból a balerinahajlékonyság
hogy mint egy zöld templom magasodjon
az út fölé emelve szellős kupolát
és a járda térdére ejtse sárga virágporát
hadd recseg-ropogjon az illatos fájdalom.
Mindig azon gondolkodom vajon nem szentségtörés-e
belépni ebbe a rendbe a bokrok a fű haján
talán még ott remeg az isten keze
mint a teremtés hajnalán
azóta ráfúj minden harmatcsöppre
a levelek mellkasán csüngő bogártetemre
hintázva pörögve holtában is visszacsöppen a létezésbe.
De én nem vagyok ilyen makacs a fák törzse
mint egy befejezetlen rézkarc
ahogy ezek a mintás oszlopok az ég felé törnek
és az útra visszagörbülnek ez csak a pusztulás pantheonja
lehet csupa-csupa rejtett hieroglifa szívseb a fákon
a lomsuttogásban mégis a létezés moraját hallom
nem akarom hogy egyetlen lábnyom sáreredete visszhangján
a pusztulásba rántson a paradicsomba vágyom hogy ezen az úton
ezer és ezer holt fa gondolkodhasson el a föltámadáson.
Murányi Zita (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése