Mint véletlen összeakadt tekintetek
mélyéről felbuggyanó közöny,
zavartan visszanéz a láthatár
a tárgytalanul pásztázó alanyra.
Filigrán felhők ráncolják azúr homlokát,
a várdomb elegánsan felhúzott szemöldökében
dacos kérdőjel csüng, mint elharapott
felismerés szomja az igazolás után.
Bizonytalan mosolyként szürkül
a távolságba, és kienged magából
minden külsőleges kedélyt:
mint üres kredenc beköltözés előtt,
önsúlyán pihen a táj.
Megindul aztán, tán meg sem állt előbb,
elmézesednek bőrén a pórusok:
szikrázó szemét lesütve
magára batikolja ma este is
az örvénylő érzékek bíbor szignumát.
Körtesi Márton (1990-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése