táj. Már november. A fagy szemcsésre csipkedi az üveget. Bent vagyunk. Fűtésre is
telik, lámpafényre is futja. Ánya nem engedi el a markom. Szinte belebújik a tenyere
a bőrömbe. Kicsi kéz, törékeny arc. Látom, hogy fázik. Hogy idegen ez a furcsán pu‐
ha világ. A szekrények, az illatok és a folyton beszüremkedő idegenség. Megnyugta‐
tom. Ánya néz, szinte megfest a szemeivel, átváltoztat a tekintete. Azt hiszem, hogy
szép leszek. Azt hiszem, hogy befonja a hajam és megmossa az arcom. Semmi ránc,
csak pír. Közben szorít. Remegve gyújtom meg a gyertyát. Dédmamára gondolunk,
akinek a lelke olyan vaskos volt, mint a szenes‐vasaló, amivel a grófék ruháit vasal‐
ta. Hamar őszült, a ruhája is elszürkült. Keményre fáradt ujjaival támasztotta a há‐
tát, ami a föld felé húzta, mint egy csontos köpönyeg. Van, aki nem az idővel öreg‐
szik. Hanem a novemberekkel. Ánya még kicsi hozzá, hogy értse, ahogy az üveghajó
elsuhan a fejünk felett. Halkan csattannak a felhőkhöz a lapátok, a gyertya renyhe
fénye meg‐meg remeg. Nem gondolok semmire. Ánya felnéz. Bámuljuk a tejszerű
távolságot és az idegenséget. Felöltözünk. Még mindig nem engedi el a kezem. Csak
amikor kilépünk az ajtón. Csak amikor átjár már rajtunk a nedves szél. A halottak
hajói pedig sorra úsznak a háztetők felett. Egyszer van ilyen nap az egész évben.
Suttogok Ánya fülébe. A hajók üvegfeneke megcsillan a fagytól. Finoman hűl a ke‐
zem. Ánya nem engedne, de tudja, hogy nem maradhatok. Hogy az éjszaka átvisz a
tengeren. A távolságon. Az üvegcsónak elúszik majd, én nézem, ahogy nyomokat
hagy a koszos esőben. Ahogy nélkülem fekszik el a tavon. Ahogy mázsa lesz a kezem
és madárrá dermedek. Ahogy megfagyok nélküle az üvegszerű égen, mint egy abla‐
kon, ami kívül rekeszt.
Szabó Imola Julianna (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése