mint ezek a távoli fények
a nap csókja a hold ölében
reszketni kezd
nem jössz beljebb
kezeden sugara egy
régi délelőttnek
megkarcolja az üveget
a tejút is kettétörhet
ebben a kiégett tűzben
mintha halottak lennének
az esték haragos színére dőlnek
az égitestek
parányai amit isten se adhatott az égnek
vacogva szórják szét a legmélyebb
olthatatlan sötétséget.
Murányi Zita (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése