gondolok egy halottnak hitt
ág csendesre száradt ágaiból.
Amikor a hétköznapok nehéz
párnáira és paplanjaira egy
önfeledtnek hazudott éjszaka után.
Amikor elkezdek számolni újra.
Magamban. Hogy akkor ebben most
a te hajszálaid, hogy akkor ez most
a te pizsamád és fehérneműid,
hogy akkor most szimplán
mi a faszt kezdjek a ténnyel,
hogy nem tudok a végére,
a végedre érni.
Mert elvesztem a kibomló szirmok
között, a halottnak vélt hétköznapok
önfeledt hazugságaiban, amiben én
vagyok a legcsendesebb, mert várok.
Hogy kimond.
Várom, hogy mondd ki.
Hogy nem tudsz a végére,
hogy nem tudsz a végemre érni,
hogy velem se, akárhogy,
akárhogy számolsz.
Várom, hogy mondd ki.
Hogy nem tudsz a végére,
hogy nem tudsz a végemre érni,
hogy velem se, akárhogy,
akárhogy számolsz.
Lázár Bence András (1989-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése