nagy, piros hólyag a csőre alatt, mint egy szív, mint egy lufi,
milyen lenne megérinteni. Helyszíneidből adódik, hogy
főleg döglött varjakat vagy vergődő, összetört galambokat
simogattál eddig. A kezed jellegzetes szagára emlékszel csak,
utána. Egzotikus szavak hangzanak el közben a filmben,
egzotikusnak mondott táj a kép. Hallatszik
az eredeti narrátor hangja, észreveszed, hogy néha
másképp fordították – biztos így volt egyszerűbb.
A záróképen meg fák, inognak a fák a viharban.
És ahogy nézed a sötét képernyőn futó, ismeretlen neveket,
az jut eszedbe, ha már nem ülhetsz langyos, trópusi
esőben, legalább letusolsz. Semmi érdekes nincs itt,
naponta belátod ezt, a galambokat megutáltad,
mindegy, mit és hogy akartál mondani, már van, ami van –
a szív mint egy lufi, leheletekkel, szuszogással tele,
de majd máskor fölhozod, amit elfelejtettél,
csak képzeld azt, hogy szeretted azt a nőt, akit
tegnap láttál koncert után valami tolakodó részeg
szája elől elhajolni újra és újra. És újra.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése