Fekete Anna: Infinitív

Nincs hely, nincs idő
se ülni, se állni, se ölni,
annyian vagyunk az utcán, a strandon,
a mozgólépcsőn, hogy megrándulok
mások vágyaitól, a repülőgépen is
a többiek álmait álmodom, a félelmeikből
lakom jól, az ujjuk, a talpuk, a nyakszirtjük vagyok,
a történetüket folytatom. Eszem, iszom, alszom,
ütök és csókolok. Észrevétlenül csak meghalni tudok.
No nézd! A sorban már egy másik Anna mosolyog.

Fekete Anna (1989-)

Enesey Diána: Időutak

Mire kimondanád,
már mindig késő –
elengedett kéz,
elhajított kő.
Az élet sugárútjain
száguldó érzések
folyton megelőznek.
Mire érezni kezdenéd
őket, rég elvesztek.
A jelen útjain nincs leállósáv,
ahol várhatnál a múltra,
csak örökké zúgó
forgalom, minden perc
zakatol.
És ha az idő mégis
lelassít, te éred utol.
Múltat sietsz a jövőből.
Mert csak arra gondolsz,
hány pillanat alatt telik
el egy évezred
az életből..

Enesey Diána (1998-)

Szabó Imola Julianna: Folyók és dombok anyja

Az esküvői ruha tülljén átüt az éjjel, és reggelre már hűlt helye a langyos
aranyfénynek. Helyet cserélnek az évszakok. Királylányok szelíd kötelességére fest a
bánat kék tintája. Elfolyó várakozás dermed katonákká, ahogy ezer ember arca
helyére folyik egyetlen egy. Dombok emelkednek a gerinc fölé, mintha éppen most
fognák ki a félelem tenyeréből a szelet, suhan a vár szelleme a szabadság folyóján túl.
Engedelmes királylányok szoknyája pörög, a rojtokra feszített szövetszélek
megszakadnak, a korona égkövein megrepednek a hamis gyöngyök. A test csupán
néma szolga.

Zuhanni tud, de repülni nem.

Szabó Imola Julianna (1984-)

Vermes Nikolett: Gardrób

Tanácstalan szekrény előtt állás.
Fel akarom venni a szabadságot.
Szennyesben van, az önzetlenség
és a tettvágy mellett. Az igazság rég
kinyúlott, elszakadt, a figyelmet kihíztam.
Most választhatok az önelégültség és
a felszínesség között. Megy egymáshoz,
felveszem. Gondolatban a hordhatatlan
holmikat viselem. Le kéne cserélni egész
ruhatáruk.

Vermes Nikolett (1994-)

Fekete Richárd: Mese (részlet)

(...)

Elmesélem a mosolyod.

Elmesélem a közös pécsi sétákat. Az egyiket.
Sárgán szemerkél a kora esti eső, plakátok áznak, mint a mesében.
A plakátokon arcok, az arcok alatt mondatok, a mondatok végén felkiáltójelek.
Ilyen plakátok között szeretünk egymásba 2019 elején.
Alattunk a hó másnapos ropogása, éppen jéggé változtatja az eső.
A lábnyomainkba hulló tollakra fagy vár, ránk pedig menekülés.
Azóta december lett, az eső havazást ígér.
Pécsen most kezdik el leszedni a plakátokat,
függönyt cserélnek a rémálmok.

(...)
Elmesélem a mosolyod.
A fáradtat, amikor elmélyülnek az arcodon a ráncok,
és a mélyedéseket feltelíti a víz.
A csillogót, amikor a láthatatlan fák közötti
függőágyon a felsőajkam fekszik, izzadásig melegíti a nap.
A kényszerűt, amely nem ér el a szemedig, nem szűkíti össze
a héjat, és nem terel páracseppet az üreg sarkába.
Mosolyod: az átlagos, a gyakori, a ritka.
az álmodó, a hajnali, az ébredő, a tiszta,
a meglepő, a megszokott
s az összes többi mosolyod:
a távozó, az érkező, a kába,
az eleven, a teljes és az árva.
Az olvadó, az önfeledt, a komoly.
A nekem és a magadnak szánt mosoly.
A mosolyod, ha azt mondom: mesélek.
Ha azt mondom, hogy most szeretlek téged:
2019 decemberében.
A plakátokon ázó arcok szégyenében.
Az arcok alatti mondatok üresében.
A mondatvégi írásjelek hidegében.
Harmincévnyi álmatlanság emlékében.
A sötét felhők gyomrában, a rekkenésben.
A penészben, az áporodott poshadásban.
A terpeszkedő madarak szárnyalásában.
A szétszakadó égben, amely beleroppan.
A sétában, az esőben, a mosolyodban.

Most szeretlek téged. 2019 utolsó csütörtökén,
a lakótelep legfeketébb családjának leggyengébb ígéreteként,
két halál emlékében. Nem ígérek harmadik halált,
és nem ígérek újabb életet sem, csupán azt,
hogy megpróbálok kevesebbet emlékezni
és kevesebbet halmozni:
kellemetlen kérdést
és kellemetlen választ,
és kevesebb kellemetlen mesét.
Őszintébben.

Fekete Richárd (1986-)

Kellerwessel Klaus: 8 perc

Ha a nap hirtelen eltűnne életünkből,
ennyi idő múlva vennénk csak észre. Így
tűnök el én is az egedről. Néha visszanézek,
elért-e hozzád döntésem fénye. Oda-vissza
16 perc. Nem biztos, hogy akarom látni.

Simon Márton: A rókák esküvője

Amikor állsz a buszon vagy villamoson, és megérzed,
hogy az ablakokon csak verejték, a Nap megállt, hogy körülötted mindenki
rég halott, és többé nem szabadulsz innen, az a rókák esküvője;

Amikor tövig vagy valakiben és a füledbe folyik a nyála,
amikor a tapéta virágai elkezdik felzabálni egymást, amikor nagyon
kedvesen, belülről rágnak szét, az a rókák esküvője;

Amikor részegen egy liftben alszol, az évgyűrűket mintázó,
koszos falat simogatva, mert hiába nyomod a vészjelző gombot,
nincs válasz, pedig valójában be sem ragadtál, az a rókák esküvője;

Amikor vágsz egy darabot a combodból és egy tányéron
odateszed elé, ahogy csámcsog, ahogy az állán a vér,
ahogy a pólóján átütnek a mellbimbói, az a rókák esküvője;

Amikor azt a furcsa gyerekdalt dúdolod fogmosás közben,
amiben egy róka úgy siratja a kedvesét, hogy ajtó voltál,
megettelek, most nincs hová mennem; na, az az;

Amikor egy fekete, benzinszagú erdőről kéne beszélned,
de csak állsz és nevetséges vagy, hazug és kicsi,
az, pontosan;

Amikor arra ébredsz, hogy sok hektárnyi napraforgó ég a sínek mentén,
az álló vonat, a fülke enyhe húgyszaga, a neon apátiája,
a pupilláid csöndje, a szád földíze, igen, ennyi;

A köd szétúszó fényfoltjai egy napkelte előtti ligetben.
Egy remegő kézben remegő tűz. Egy ég zúgása. Egy arc ellentéte.
Egy nyelv, amiben az ajándék és a büntetés ugyanaz a szó.

Simon Márton (1984-)

Csobánka Zsuzsa Emese: Búgócsiga

Látod, túléltük ezt is.
Egymásra csúsztak a tömbök az uszályok alatt.
A bokrok inai feszülnek, rugóra jár a kéz,
de végül mindig olyan esetlenül ejted magad mellé.
Föntről zajokat merít az éjjel, Krakkóból nincs tovább.
Mindig ugyanaz a szivarfüst, ugyanaz a nagykabát,
mintha az állandó gyűrűzések elnémíthatnák a tengert.

Itasd fel a folyónyi vizet.
Szivacsos szíved mindent elbír — legalábbis azt mondják.
Nincsen baj, csak tanulj meg hazudni végre.
Hazudni reggelt, nappalt és éjszakát, ahogy annyian.
Nem tárni ki minden ajtót, ablakot, mi van.
Nem várni az érkezőket a küszöb felett,
nem nézni vásznat, hátha festékes lesz,
nem ágyazni meg. Ruhástól dőlni le a földre.

Másnap az egészet úgyis újrakezdem.
Fészkeket verek szét félelmeimben.
Hosszában vágom fel a fák ereit,
boldogtalannak látom a szív törvényeit.
Mert sem állat, sem ember, sem varázslat
nem oldja fel ezt a kettős terhet, méla vágyat,
hogy szeretni képtelenség.
Mert minden félrebillen, elcsúszik, mintha löknék.
Pedig csak elképzeltem, mi lenne egy tengely mentén.

Csobánka Zsuzsa Emese (1983-)

Dékány Dávid: Holtág

A lombfúvó zajára ébredek.
Te még alszol. Nem akarom, hogy zavarjon,
és tudom, hogy a hangom megnyugtat,
ezért hosszasan mesélek a labdaszedők feladatairól
és a rovarbeporzású növényekről.
Meg hogy a galaxisok a namíbiai égbolton
ránézésre ugyanolyanok, mint a korallzátonyok csalánozói.

Neked nagyjából idáig fog tetszeni ez a vers.

120 kilométerre innen, a házatok mögötti holtág nádasából
néhány órája emeltek ki egy testet.
Magadra húzod a takarót, és az oldaladra fordulsz.
Most jut eszembe, hogy rétorománul álmodtam,
fogalmam sincs, valójában hogy hangzik,
de ezen a képzeletbeli nyelven is elég pontosan tudtalak szeretni.

A trafik melletti fülkében megcsörren a telefon,
valaki most hívja vissza a számot, amiről éjjel keresték.
Aki nála aludt, annak hirtelen haza kellett utaznia.
Állítólag a pozitív emlékek jobban megmaradnak,
de remélem, kettőnk közül csak te működsz így,
különben később nem értem majd,
amit most reggeli után fogok mondani.

A belvárosban elszállítják a régi Fordot,
ami hetekig állt az egyik utcában nyitott ajtókkal,
és amiben az utolsó fotók készültek rólunk.
Meg kell örökíteni, ami elmúlik, mondtam akkor,
bár nem feltétlenül magunkra gondoltam.

És lezárták a hidat, mert valaki felmászott az egyik pilonra,
a szerelme mással töltötte az estét, és nem vette fel,
és már a pályaudvarig áll a kocsisor.
A lombfúvó hangja egyre távolodik, itt alszol mellettem,
valaki odalent kis kupacokba rendezi az évszakot az utolsó reggelen.

Minden olyan lesz, mint régen, mondtad tegnap,
pedig én jövőt terveztem veled.
És valaki lekési a vonatot, mert a taxi a dugóban ragadt,
pedig haza kell mennie, hogy azonosítsa az apja holttestét.
Kikapcsolom az ébresztőt,
késs csak el, úgyis mindegy lesz, meglátod,
az utcátokban 2-3 fős csoportokba gyűlnek az emberek,
és a halottról sugdolóznak,
állítólag egy slusszkulcs volt a kabátja zsebében,
de az autót nem találják.
Visszafekszem melléd, és sokadszor is meglepődöm,
milyen puha a hajad.
Valami furcsa érzés kerülget, de bukóra nyitottam az ablakot,
hogy mire újra felkelek,
mint a rovarok, kitaláljon.

Dékány Dávid (1988-)

Enesey Diána: Mások lakta részeid

Hazatérni, az nehéz,
levetni a nap szennyesét,
önmagad után kotorászni –
fiókok mélyén, könyvek
között. Majd a zuhany alatt
úgyis kiázik minden,
ami benned nem maradhat.

Mintha napközben hozzád tapadnának
mások, illatok, hajszálak,
idegen ujjak rajtad felejtett
nyomai, a rád száradt érintések.
Mintha sokan laknának rajtad,
olykor fészket is építenek
múlhatatlan szavaikkal benned.

Ha szó vagy tekintet akad beléd,
az kitörölhetetlen, lemoshatatlan,
nem fakul, mint egy folt,
folytonos jelenedbe költözik a múlt.
Hiába érsz haza utána százszor,
végleg megtapadt lelkeden,
mint az a szőke hajszál egy fekete kabáton.

Enesey Diána (1998-)

Celler Kiss Tamás: a lényeg alatt a por

úgy akarok jelen lenni, mint a
kimondott vallomásban a lélegzés.

különben nem vagyok fontos.
egyszer mondtam valamit, ami
súlyosabb volt, mint a lelkem,
ettől megkönnyebbültem, és ennyi.

utána hallgatnom kellett volna.
mint egy nyugodt bölcs a némsági
fogadalomban, csak a légzésemre figyelni.

valahogy így képzelem – egy sötét zsákban
tüdő nélkül – a megnyugvást.

Celler Kiss Tamás (1995-)

Csobánka Zsuzsa Emese: Forgó

Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak.
Gomb. Lassú korsó. Vagy üveggolyó méhe.
Hajnalra lettem védtelen,
mikor a lift húzódzkodni kezdett.

A lépcsőházban ülve kiszakadtak testedből a kövek,
fogaimhoz simultak, hűltek és merültek,
mint víz alatti apró rákok, csigák, halak.
A gyomor nyugodt köreiből átsugárzott rád.

Kiszakadtak a gang üresen kongó körei,
balra a fekete kabát, jobbodon a holdszín
ezüstösen megengedő szürke.
Vasárnap délelőtti rádiózsongás az utcafronton.

Az üvegen keresztül lestem a lakást,
gyerekkori szobádra kérdezve rá, melyik.
Te az árnyékfoltra mutattál,
de csak az én arcom zúgott a lámpabúra helyett, ez itt.

Az én szemeim redőzték be a hallban ásító létra fokait,
végigbillegtem a domború téren, addigra már
korlátok között, a mosószerillat feletti stégen.
Lassan pirkadni kezdett.

A lépcsőházban ültem. Nézd csak. Tudom, hogy a szótlanság egy álom.
És végül mindig mellébeszélünk, szorongatunk, felállunk.
De abban a végtelenül védtelen nagy térben,
ahol gombok, korsók, golyók keringtek egy liftben,
valamit láttam abból, milyen ketten egymás mellett lenni,
nem marni, nem gyötörni, egyszerűen lenni.
Barátom, most, hogy a szívemig zsibbadtam,
mégiscsak elmondom, szótagolva, lassan,
abban a mosószerillatban én beléd szerettem.

Csobánka Zsuzsa Emese (1983-)

Fekete Richárd: A legnehezebb

Nehéz tél jön.
A madarak elfelejtenek
délre repülni, saját
fészkükben maradnak,
és vékony szárnyaikba
gallyak fagynak.

Nehéz tél jön. A legnehezebb.
Egy forró tenger távoli
partját félig ellepik
a néma gyerektollak.
Majd fölcsavarom a fűtést,
fehér dunnába dugom
a fejemet, és
megpróbálok kevesebbet
álmodni rólad, róla.

Fekete Richárd (1986-)

Simon Márton: Kis kék vers az együttérzésről

Magyari Zsuzsa La Di Da című kiállításához

Szeretném együttérzésemről biztosítani
a fákat,
akik zavart álldogálással töltik az életük,

a hó
kék selyemmezőkön
mozgó hosszú játékában.

És a mezők liliomait,
akik a jelenre emlékezni
születnek,

illatozva,

vagyis azt mondogatni,
hogy
amúgy minden rendben.

Szeretném együttérzésemről biztosítani
a tengeri keszeget
ami a partra vetve
fekszik az
esőben

és nem boldog.

Üzenem neki ne röhögjön,
ha megkapja a kérdést

melyik nehezebb

száz kiló vastól
vagy száz kiló tolltól
megszabadulni

gondoljon a süllyedés
otthonosságára

Szeretném együttérzésemről biztosítani
az arcom,
noha ennyi éven át
nem tudtunk
szót érteni

mostanra pedig valahogy mindegy lett

ha eszembe jut, még
mindig zavarba hoz
mit mondanék neki
Szeretném együttérzésemről biztosítani
a párkányt a torony tetején

mert a semmivel határos

Szeretném együttérzésemről biztosítani
az ajtót, amin kimentél,
ha már
megírtam róla mindent,

szívesen megmutatnám neked,
kár, hogy nem fogsz többé
visszajönni

puha felületkre írt ügyetlen üzenetimért

nélküled a szappannnak egyszerűen csak
szappan szaga van

Szeretném együttérzésemről biztosítani
a kilátást az ablak mögött
körömollóval kivágott nézésem nyomán
az idő omladozó léptei
alatt

egy vastag szelet ég felhőkkel, nappal,
muskátlival. Ebédre

Üznem, hogy kérdeznélek még,
de sajnos
az összes görbe írásjelem elfogyott.

És három dallamot akarok egyszerre dúdolni
ezt nevezik hallgatásnak

Simon Márton (1984-)

Terék Anna: Holtág

Nézek utánad,
árnyékod hosszú folyó:
egyre csak duzzad,
ahogy távolodsz.
És hiába ered tőled minden,
hiába torkollhatna deltámba,
hullámaid már
nem érik el a partot.

Feketére éget a nap,
árnyékod szurok,
ragadós nyomokat hagysz
mindenfelé,
arcomon, a járdán.

S ahogy párolog
kettőnk közül,
ez a fekete csík,
remeg minden,
akár víz fölött a város.

Este a holtágban
szűköl egy kutya,
nem tudja kinyalni
a vízből a holdat.

A meder aljára fekszem,
hogy fekete legyek egészen
én is, s hogy lássam
hullámzó arcodat,
amint a hídról nézed,
a testemet nyomó víz
hogy töri össze végleg
felettem a fényt.

Terék Anna (1984-)

Csillag Tamás: Én már semmitől sem félek

Nálam felejtett ez a meghasonlott, októberi éjszaka is.
Nyári szemekkel nézem az utcát, kerülgetem
a gesztenyék vaktában élesített gyalogsági aknáit.
Illatod helyett puskapor,
s vágott fű szagát sejtem a kifosztott őszben,
lámpabúrák üvegszemeiben
elmagányosodott, lakatlan napkorongokat.
Legjobb lenne örökre magammal vinni
lázadozó hajtincsed karikagyűrűnek,
reménytelenül szépnek látlak,
mint szeretőiket a háborúba induló,
önkéntes katonák.
Már semmitől se félek.

Csillag Tamás (1987-)

Simon Márton: Szárnyas

Tenger vagy parkoló, ez villog kint az ablakod előtt türkiz neon betűkkel
egy bezárt kocsma ajtaja fölött, dörög az ég, szakad megint, éjszaka van és megint szakad,
a szobában a tévé egy lövöldözésről suttog,
élő közvetítés a bolygó túloldaláról,

kinn a konyhában sárgán ég a villany, alatta hegyvidék a szétszórt szemét,
arrébb, a mosatlan edények pagodái mellett,
mint egy régi halastó, sötétzöld üvegek törik a fényt,
a falon lógó ezeréves naptárról kimonós nő néz csendes mosollyal,

az asztalon teli bevásárlószatyor,
joghurt, szeletelt kenyér, evőpálcikák,
koszos pohár, felborult sótartó,
zúgni kezd a hűtő,

az előszobában a padlón reklámújságok, olcsó reluxa, olcsó grillsütő,
szórólapok, XXL GSM, love csupa rózsaszín nagybetűvel két szilikonmell közé írva,
a falon koszos tükör, a közepére egy matricás albumba való matrica ragasztva,
egy kétrészes kép alsó fele, valami állat lábai egy sivatagban,

a szobában csak a tévé, zöld hunyorgás, az ágy sarkánál szék áll, rajta egy bögre,
a bögrében csokipapír és csikkek,
mellette, a bekapcsolt laptopon
élő közvetítés megy a Marsról, narancsvörös táj, lenémítva,

ezt néha megszakítja egy-egy beszúrt reklám, új szuperhősfilm, új tisztasági betét,
a laptopból lógó töltőn telefon,
a kijelzőjén egy komikus meséli, miért pokol az élete, a közönség nagyokat röhög és tapsol,
idáig jutott néhány óra alatt az automatikus lejátszás egy versfelolvasástól,

ez szól, bár néha el-elakad a hang, ha jön egy értesítés
Ingonak a Kelet-Ázsiai tőzsdék, vagy egy levél, VIAGRA CIALIS,
a telefon mellett az ágyon pedig te,
szuszogva alszol, lógó fejjel, nyitott szájjal, ruhástól,

melletted a vacsorára vett gyros maradványai, csirkehús, alufólia,
félbehagytad, letetted magad mellé a tányért, aztán elaludtál,
egy kicsit belekönyököltél és széttúrtad,
szóval most félig abban fekszel, meg farmerben és kapucnis pulcsiban,

az ágy körül szennyes ruhák, gyűrött zsebkendők,
az ágy fölött, a falon, az az elfolyó órás Dalí, az Emlékezet állandósága,
vagy valami ilyesmi a címe. Akváriumban fekete halak. Kint még mindig szakad.
Egyszer egy pillanatra, fel sem ébredve, felemeled a fejed,

és azt mondod az ágy üres túlsó felének,
elejtettük,
aztán felnevetsz,
visszadőlsz. Alszol. Alszol tovább.

Simon Márton (1984-)

Murányi Zita: magántulajdon

a holdba sárga tűlevelek
karmolnak az esti sugarak
itt ülök a fény ölében és nézem a tájat
ahogy magához öleli a virradat

a fény ölében ülök
és arcomhoz szorítom a holdat
körülöttem egy univerzum sürög
és lila fényébe mosdatja a tejutat

itt ülök egy csillag száján
és a tátongó sötétségből iszom
az estéknek vége
de a fénybe is elkísér a szomj

ha ölébe ejtem sárga tutajom
egy másik korong
tört fényű mécse a napcsillókon
fölragyog

vagy ahogy fák körül a lomb
bennem az isten szorul össze
mint elidegeníthetetlen
lelki magántulajdon.

Murányi Zita (1982-)

Sirokai Mátyás: Veled is

Ahogy szavakkal
vagy azok nélkül,
mégis világosan
értésedre adják,
hogy veled is,
mielőtt a teljes
odafordulással
kifejeznéd nekik,
hogy jó velük.

Sirokai Mátyás (1982-)

Mizsur Dániel: Hazafelé

Az utcán halad előre, valamitől mindig
elfelé, de úgy hiszi, valamihez most
mégis közelebb lehet jutni. Az ősz kiült
már a közeli fák ágaira, sápadt levél
tapad a nyirkos beton felszínéhez, mintha
odaszögelték volna. A barna szag sem mozdítja,
csak az emlékeket csalja elő, ebből tudja,
hogy nem először járhat itt. Aztán lassan
eszébe jut a hazafelé vezető út is, a sárga
zörgésből pedig kihallani már néhány
keresett szót; miért nem emlékszem semmire,
majd tovább koptatja az évszakot,
a reggeli köd megül a felejtés árkaiban,
hátha eszébe jut
egy térkép is, ami ezentúl mindig
otthon tartaná.

Mizsur Dániel (1991-)

Simon Márton: Valami mentse meg az életem

Azt sem tudom, hol kezdjem.
Világéletemben utáltam
a színes ruhákat, a focit, a halászlét, a pacalt,
a spiritualitást, a nosztalgiát,
az autókat, a családokat,
a pozitív hozzáállást és a liftjazzt,
gyűlöltem sorban állni, futni, mosogatni,
reménykedni, izzadni,
utáltam az illúzióim, a görcseim,
a fekete kockát, amiből dolgozni kellett,
utáltam a nejlonzacskókat,
a reális megfontolásokat,
a hátam mögött beszélgetőket,
a reklámokat, a nyárfákat, az izgalmas filmeket,
a papucsokat és a narancsízű cukorkákat,
persze a panaszkodást is,
meg fogmosás közben az arcomat bámulni a tükörben,

a megnyerő emberektől a hideg rázott,
a nemi szervektől szorongani kezdtem,
a művészettől túl sokat vártam,
a múzeumokban folyton bőgni kellett,

ha oda voltak értem, elkezdtem nevetségesen viselkedni,

veszíteni volt jó,
de ahhoz sem voltam elég,

a hajnalokat szerettem,
csak gyűlöltem korán kelni,

sosem fogom tudni,
valójában
mi a fenét akartam
a tengertől olyan nagyon,
meggyőződésem volt,
hogy a tánczene szomorú,

egész végig kézzel-lábbal kellett kapálóznom
a szavakért a papíron,
mert nem volt semmi más,

noha egy ponton elfelejtettem,
mit miért akartam,
de ezt annyit firtatták előttem,
hogy már
nem mertem rákérdezni,

egyszerű kijelentésekre vágytam,
nem azért,
mert hülye lettem volna,
csak az idő java részében féltem,
és a tőmondatok megnyugtatók,

a halálomat úgy képzeltem el,
begázolok a mélykék vízbe, és simán csak kiúszom a képből jobbra,
kórházi lepedők nélkül,

a sivatagot találtam
életemben először otthonosnak,

ha választanom kellett volna
az emberek és a
dinoszauruszok között, egyértelműen
az utóbbira
szavazok,

időnként úgy éreztem, nem hányok eleget,

valami mindig volt,
csönd soha,

nem tudtam,
ha ez egy egyszemélyes verseny,
hogy állhatok folyton vesztésre,

pedig nem volt rossz amúgy,
bár az pont nem biztos,
hogy csináltam valaha is mást, mint múlt időt.

Simon Márton (1984-)

Szalóczi Daniel: nekem te voltál

Ezzel a sráccal játszani fogok
mert szereti ha kinevetavégén
ezzel a sráccal táncolni fogok
súly leszek a lebegésén
a harmadikkal legyerekezek
amíg elapad az anyaságom
és te leszel akivel megöregedek

mert nekem te voltál mindahárom

Szalóczi Daniel (1984-)

Takács Nándor: Prognózis

Ez a vers másféle lesz.
Olyan lesz, mint az elalvás előtti csend,
olyan, mint amilyen könnyű kimondani dolgokat,
és amilyen nehéz elfelejteni.

Olyan lesz, mint amikor fölöslegesen próbálsz kedves lenni
hozzám,
és én hiába ábrándozom valaki másról,
mert amit akarsz, azt fogod kapni,
de nem lehet semminek csupán egy részét akarni, ezért
ráfázol,
de mielőtt ráfázol, egy kicsit megkönnyebbülsz, hogy amit
akartál, meglett.

Olyan lesz, mint a váratlanul kapott eredmény,
ami mögé felsorakozhat egy halom pótcselekvés, előzmény
gyanánt,
olyan lesz, mint a konokság a hiábavalónak hitt életben,
olyan, mint a felgyűlt indulat.

Olyan lesz, mint az ámulat,
hogy ennyi tisztességtelen tett után még mindig életben
vagyunk,
persze folyamatos rejtőzködésben,
de aki hozzászokott, annak megy, az nem tudja elfelejteni,
ahogyan azt a kevés igaz ölelést sem,
amit tagadni aligha, legfeljebb titkolni lehet.

Olyan lesz, mint a kellő időben befejezett mondat,
ami már nem árt, de még nem is használ senkinek,
mégis mindenki fenyegetést hall belőle.

Olyan, mint a nyugtalanul töltött éjszaka,
a saját magadhoz intézett szavak,
olyan, mint a magasra épített küszöb,
ami jelzi, hogy a próbálkozás arányai nevetségesek.

Takács Nándor (1983-)

Bukovenszki-Nagy Eszter: Távolság

a szerelem selymes varázsszőnyegén
puha bojtként csüng a bánat
hiányod szűkölve simul mellém
vágyam hangosan ugat utánad.

Bukovenszki-Nagy Eszter (1987-)

Simon Márton: Velem van

úristen
hányszor volt már késő

és mióta reménytelen

tudom hagyd

induljunk gyere
menjünk inkább

végig a szövegen

amit nem is értek
bár szomorúnak tűnik

sok benne a feltételes mód és a múlt idő

vesszünk el
keressük egymást
a hollétünkre vonatkozó
kérdésekben

bozóttüzekben
ciánszennyezésekben
tarvágásokban

az egymást kizáró szükségletekben
a humortalan elmúlásban

sétáljunk

amíg a túrahajó kapitánya
bejelenti épp most megérkeztünk

a delfinek élőhelyére

mire egy szőke nyugdíjas végre
csurig teli hányja
rózsaszín szalmakalapját

süssön épp a fejünk fölött
a jelentés
amibe
nem lehet belenézni

csak mindig tovább

kopottas mondatszerkezetek
összevissza dobált szobányi szürke tömbjein
mászva át nehézkesen

ha levelek lenyomatát tapintva ki a betonban
ne kérdezd hol a nyírfaerdő nyári jégesőben

csak hozd a mozdulataid

menjünk
a szöveg széle
a kijárat felé

egyszerre lépkedve némán
száraz szemekkel
hűvös tempóban
ahogy az

ablakból zuhanó virág
süllyedő fehér gondolat a mélység fejében

ebben a mondatban
amiben minden úgy van
ahogy a többiben semmi

így megyünk

mert annyit tudok
mint a vakok az árnyékról
rólad

velem vagy

Simon Márton (1984-)

Bihari Csilla Rozália: Most már vigyázni kell

vigyázni kell a szavak sorrendjére
amiket elköszönéskor mondunk egymásnak
és az érintkezési pontokra helyekre is
vigyázni kell a hangok lágyságára
amikor kimondjuk a másik nevét
és figyelni hogy nehogy túlerőltetett legyen
az odasimulás ami egyszerűen melegít
vigyázni kell a közös őszinteség
a bizalom lágy aranyfonalára
a közös tárgyak nevére ahogyan kiejtjük
most már oda kell figyelni
hogy a szokásainkban hol foglal helyet
a másik minden tárgya gondolata szokása
most már vigyázni kell a szent helyekre

Bihari Csilla Rozália (1995-)

Murányi Zita: a fákon

a fákon lassan estére sötétül a kéreg
az évgyűrűkön egyetlen perc se fér át
nem dalolnak a fák két törzsön az élet horzsolása
túlnő az éjszakán
a fénytelen csöndben a keskeny
égre csurogni kezd a menny borostyánja
egy nagy fekete madár mintha most fordulna vissza
az ég alól az utolsó csöppet is fölissza
míg isten vékony fényt csókol minden halvány vesszőre
ebben a halhatatlan barna esőben
kirajzolódhat a lombok átmérője

Murányi Zita (1982-)

Ughy Szabina: De szabadíts meg magamtól

Ha nem tudok aludni, imádkozni szoktam.
Mormolom, rágom a Miatyánkot,
ízét vesztett rágó.
Olyankor az arcomba hajol és a szemembe néz,
– egyszerre mindkettőbe tud –;
a haja talán száraz kukoricalevél illatú.
Hogy hiszek-e vagy sem, neki olyan,
mint minden élet:
üvegpohárba fújt füst.
Az idő, még ha nincs is,
neki dolgozik. Velem jön, felé.
A köztünk lévő tér, bár ugye az sincs,
nem nő és nem csökken,
örökegyforma gránátalmamag.
Esténként magam mégis lemérem:
a mérleg jobb felén, ami volt,
a másikon, ami lehet.
A kettő közt ingó nyelv: én vagyok,
lehunyva szemem a nullánál egy-egy pillanatra.

Ughy Szabina (1985-)

Keller Ilka: Olfactorius – 7.

Én vagyok a tériszonyod. Amíg itt állunk, a körhinta
alatt, és te leszorítod a szemedet, én nyugalmat simítok
a szarkalábaidba. Látod, itt ez a lánc, majd az árnyéka
az ülésbe nyom. Sosem gondoltam volna, hogy jobban
fogok félni, mint te valaha, mikor lejár a menetidő,
belőled pedig eltűnik a tériszony, és vele együtt én is

Keller Ilka (1995-)

Antal Anikó Zsuzsanna: Őszi ének

a nyár csókjaiból szinte semmi

sem maradt csak néhány szép

de rosszul exponált pillanat

édes gyümölcsöktől roskadozó

teríték mint egy barokk festmény

kontúrja a füstszürke enyészet ami

átölel akár a hajnali pára a málló földet

tűnődés hogy mi az idő

és hol vagyunk elrejtve benne

minden összefügg

és mégis

semmi nem köt össze

a félhomályban

mohával belepett csend

hajnalodik

megáll a világ

egy percre

az ősz éneke

hallható hulló

falevelekben