Simon Márton: Valami mentse meg az életem

Azt sem tudom, hol kezdjem.
Világéletemben utáltam
a színes ruhákat, a focit, a halászlét, a pacalt,
a spiritualitást, a nosztalgiát,
az autókat, a családokat,
a pozitív hozzáállást és a liftjazzt,
gyűlöltem sorban állni, futni, mosogatni,
reménykedni, izzadni,
utáltam az illúzióim, a görcseim,
a fekete kockát, amiből dolgozni kellett,
utáltam a nejlonzacskókat,
a reális megfontolásokat,
a hátam mögött beszélgetőket,
a reklámokat, a nyárfákat, az izgalmas filmeket,
a papucsokat és a narancsízű cukorkákat,
persze a panaszkodást is,
meg fogmosás közben az arcomat bámulni a tükörben,

a megnyerő emberektől a hideg rázott,
a nemi szervektől szorongani kezdtem,
a művészettől túl sokat vártam,
a múzeumokban folyton bőgni kellett,

ha oda voltak értem, elkezdtem nevetségesen viselkedni,

veszíteni volt jó,
de ahhoz sem voltam elég,

a hajnalokat szerettem,
csak gyűlöltem korán kelni,

sosem fogom tudni,
valójában
mi a fenét akartam
a tengertől olyan nagyon,
meggyőződésem volt,
hogy a tánczene szomorú,

egész végig kézzel-lábbal kellett kapálóznom
a szavakért a papíron,
mert nem volt semmi más,

noha egy ponton elfelejtettem,
mit miért akartam,
de ezt annyit firtatták előttem,
hogy már
nem mertem rákérdezni,

egyszerű kijelentésekre vágytam,
nem azért,
mert hülye lettem volna,
csak az idő java részében féltem,
és a tőmondatok megnyugtatók,

a halálomat úgy képzeltem el,
begázolok a mélykék vízbe, és simán csak kiúszom a képből jobbra,
kórházi lepedők nélkül,

a sivatagot találtam
életemben először otthonosnak,

ha választanom kellett volna
az emberek és a
dinoszauruszok között, egyértelműen
az utóbbira
szavazok,

időnként úgy éreztem, nem hányok eleget,

valami mindig volt,
csönd soha,

nem tudtam,
ha ez egy egyszemélyes verseny,
hogy állhatok folyton vesztésre,

pedig nem volt rossz amúgy,
bár az pont nem biztos,
hogy csináltam valaha is mást, mint múlt időt.

Simon Márton (1984-)