Szeretném együttérzésemről biztosítani
a fákat,
akik zavart álldogálással töltik az életük,
a hó
kék selyemmezőkön
mozgó hosszú játékában.
És a mezők liliomait,
akik a jelenre emlékezni
születnek,
illatozva,
vagyis azt mondogatni,
hogy
amúgy minden rendben.
Szeretném együttérzésemről biztosítani
a tengeri keszeget
ami a partra vetve
fekszik az
esőben
és nem boldog.
Üzenem neki ne röhögjön,
ha megkapja a kérdést
melyik nehezebb
száz kiló vastól
vagy száz kiló tolltól
megszabadulni
gondoljon a süllyedés
otthonosságára
Szeretném együttérzésemről biztosítani
az arcom,
noha ennyi éven át
nem tudtunk
szót érteni
mostanra pedig valahogy mindegy lett
ha eszembe jut, még
mindig zavarba hoz
mit mondanék neki
Szeretném együttérzésemről biztosítani
a párkányt a torony tetején
mert a semmivel határos
Szeretném együttérzésemről biztosítani
az ajtót, amin kimentél,
ha már
megírtam róla mindent,
szívesen megmutatnám neked,
kár, hogy nem fogsz többé
visszajönni
puha felületkre írt ügyetlen üzenetimért
nélküled a szappannnak egyszerűen csak
szappan szaga van
Szeretném együttérzésemről biztosítani
a kilátást az ablak mögött
körömollóval kivágott nézésem nyomán
az idő omladozó léptei
alatt
egy vastag szelet ég felhőkkel, nappal,
muskátlival. Ebédre
Üznem, hogy kérdeznélek még,
de sajnos
az összes görbe írásjelem elfogyott.
És három dallamot akarok egyszerre dúdolni
ezt nevezik hallgatásnak
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése