Mormolom, rágom a Miatyánkot,
ízét vesztett rágó.
Olyankor az arcomba hajol és a szemembe néz,
– egyszerre mindkettőbe tud –;
a haja talán száraz kukoricalevél illatú.
Hogy hiszek-e vagy sem, neki olyan,
mint minden élet:
üvegpohárba fújt füst.
Az idő, még ha nincs is,
neki dolgozik. Velem jön, felé.
A köztünk lévő tér, bár ugye az sincs,
nem nő és nem csökken,
örökegyforma gránátalmamag.
Esténként magam mégis lemérem:
a mérleg jobb felén, ami volt,
a másikon, ami lehet.
A kettő közt ingó nyelv: én vagyok,
lehunyva szemem a nullánál egy-egy pillanatra.
Ughy Szabina (1985-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése