Látod? Szinte ájultan forgatja
bennem elvásó mutatóit e veszett
körhinta ezer irányban szöknek szét
belőlem a lapok míg tétlen száguldok
szélmalmaim lapátjára kötve és beszélek
beszélek elbeszélve magam a beszédtől
el a szavak hadarta csendtől míg végül
csak a szél zúg majd belőlem fújja húsba
fojtott hangjaim e megörökölt mondattá
sűrűsödő űrt az idő frissen ropogó porrá
omló lapjait
én meg majd akkor is szélbe szúrt
kezdettelen-végtelen valami
csavarodok
egyre-egyre
befelé
Bajnóczy Zoltán (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése