Kiss Gabriella: 14 szoba éjjelente

Az egyikben kétszemélyes ágy uralkodik, közepén alszik ő,
a másikban, egy másik kétszemélyes ágyon balra szorulok,
így sem hagyhatok elég teret, hogy elférjen hűlt helye.
Az én szobámban bíbor pletyka, az övében leander áldozza fel leveleit,
hogy magját a parketta réseibe szórja.

Amikor alszik, nem ér hozzá más,
csak a párna, a takaró, a tágas tér, az ajtó és a falak,
a becsukott ablak, kirekesztett hajnali madárzaj, induló autó,
a reggel gyomorkorgása, motorikus mozgás.
Nem ér el hozzá más,
csak az, amitől ébren szabadulni szeretne,
csak az, amibe álmában kapaszkodik.
A legkisebb zajra is felriad – szellemképe ilyenkor helyére siklik -,
igazságtalan részese lesz mások éjszakai történetének,
az ágyában fekszik kiszolgáltatottan,
mialatt valaki felkel inni, meztelen női test neszez,
meztelen talp papucs után tapogatózik,
félretett, nyitott könyv a földre csusszan, becsukódik,
nem tudni, hol szakadt félbe a történet.

Nem alhatok vele, a másik szobában fészkelem be magam
másik párna, takaró közé, tágas térbe, nem ér el hozzám semmi nesz,
csak az elalvás előtt olvasott könyv története szivárog be lassan éjszakámba.
Felkiáltok, mikor álmomban szabadulni szeretnék,
ő átrohan, belé kapaszkodhatom, amíg felébredek,
amíg a világ érinthetővé formálódik:
székké, hanyagul odavetett ruhadarabbá,
ajtóvá, fallá, meztelen férfitestté
– fehér bőre dereng a sötétben,
könyvből kihulló retúr vonatjegy.

Kiss Gabriella (1988-)

Biró Sára: koncert

egy oktáv nyolc hang
szívemben négy billentyű
két ütemet ismétel
szeret-nemszeret
hangszalagom hárfakíséret
torkomban két húr
szeret-nemszeret
cintányérként csattanó nyelvcsap
egy állkapocs utolsó kattanása
a reflektorok kialszanak
fogaim koncerttermében
nemszeret

Biró Sára (2001-)

Babiczky Tibor: Egy szabadnap

Nem futunk már neki többször – megpróbáltuk
jobbá tenni ezt a világot, s nem sikerült. Ülünk
hát a parton, az élet és a víz folyik tova, figyeljük,
bor mellől, a komótos, mégis szörnyű tempót,

és kivárjuk, amíg fellázad a mozgás ellen a szív,
és mint a hajó, szemben a sodrással, hogy a rakományt
kipakolják, s vihessen valami mást, egy időre megáll,
várunk mi is egy új elindulásra.

Babiczky Tibor (1980-)

Kertai Csenger: Hogy nekem jó legyen

Mint amin átfolyok,
de a hordalékom megmarad,
olyan gátakat emeltél a vad vizek ellen.

Tiszta csobogás előttem a város,
villámok, esők és viharok
megszelídítve várnak,
hogy átmehessek hozzád.

Így kezdődik minden nap.
Kis kutakból
az utcákba feszül a víz,
összeborítja a tetőket és az aszfaltba ragadt
reggeli csillogást,
meztelenség helyett pedig
ruhába csavar az égbolt,
hogy hallgathassam a nyugtalan mezőket
az avasodott föld alatt.

Az ékszerész kirakatában meggyulladt kövek
vigyáznak rám,
és a lányt ezredjére sem csókolhatom magamévá,
mert olyanná tetted őt, mint a gát,
amin átfolyok,
de a hordalékom megmarad.

Persze ledöntöm.
Virágföldet hord helyére esténként
a megduzzadt folyó,
és kápolnák kerülnek rá,
bizonyosságként, hogy nincs más,
csak amit reggelente megépít bennem,
és estére lebont a nyári kabócák éneke.

Kertai Csenger (1995-)

Turi Tímea: Reggel a tükör előtt

Számtalan életem van,
és mindnek megvannak a maga titkai.
Mindnek a sajátja, amiket a másik életekben
bármikor kifecsegek.

Számtalan életem van,
és legalább egyben mindig áruló vagyok.
De a szégyen elől mindig elmenekülhetek
egy másik életbe, tovább vagy vissza.

Egymás mellett futó vízerek,
vasúti sínek a rendező-pályaudvaron,
a tekepályán futó golyók útvonala,

egymás mellett futó számtalan életem.
Az egyikben folyton a másikról beszélnék,
és néha összezavarodom,
ha ti itt is, ott is vagytok.

Amíg az úton el nem indulok,
bármelyik úton elindulhatok.

Turi Tímea (1985-)

Krusovszky Dénes: A te partod felé

Ott ülnek mind,
a sivatagból kiűzöttek,
a romos házak alól előmászók,
a holdat vonyítva ugatók,
a cserzővargák,
a fenőkőárusok,
a megjavult gyilkosok,
és azok is, akik csak feledékenyek,
ott ül az összes állat,
de Noé nincs sehol,
vagy csak rá sem ismerünk már,
ott ülnek a megtűrtek,
és azok is, akik megtűrik őket,
de ott vannak ők is,
akik senkinek nem kellenek,
meg akiknek nem kell senki,
valahol mind ott lapulnak,
és ott ülnek a pederaszták,
a gerontofilok, a szodomiták,
és az összes többi szerelmes is,
a jövőbe látók
és a múltba révedők,
a képrombolók és a képmutatók,
ott ül az összes hagyományőrző,
az összes nyelvápoló
meg az összes testnevelő tanár,
ott ülnek, akik szépek voltak,
és azok is, akik szépek lehettek volna,
ott ülnek, akik előre tudták,
és azok is, akik még mindig nem értik,
a fiatal csibészek meg a vén gecik,
a tüdővészesek és a torokgyíkosok,
az oltáspártiak és az oltásellenesek,
a klímaszorongók és a klímatagadók,
az újpestiek meg a fradisták,
ott ülnek a nagycsaládosok
meg az egykézők,
a természetes és a mesterséges kopaszok,
a hájfejűek meg a csontkollekciók,
akik nemrég másztak le a fáról,
és akik még mindig odafent vannak,
a reménykedők és az elkeseredettek,
a hátsó szándékúak és az ügyeskedők,
meg akiknek az egész már tök mindegy,
ott ülnek mind,
a sötét bárka aljában kuporogva,
és megállíthatatlanul közelítenek
a te partod felé.

Krusovszky Dénes (1982-)

Bajtai András: Miután megjöttél

Így vagy úgy, de elölről kezdeni mindent,
titoktalan, ahogyan hosszú séta után két eltévedt
kéz talál egymásra, megszemélyesíteni ezt-azt
a sötétben, ujjak nélkül kicsavarni egy villanykörtét,
ráharapni a pórázra, esernyőt tartani egy mászóka
fölé, és futni hagyni tenyeremet a szőnyegen,
függönyön, végül nem venni levegőt, amikor
az erdőből kimerészkednek a balták és favágóik.

Mostanában ilyesmikre vágyom, a tükörnek
adni egyetlen mosolyt, a sivatagnak pedig
egy kád vizet, ébredés után a serpenyőben maradt
fáradt olajba bámulni, jegyzetelni, ahogyan
arcom elkenődik, majd széttöredezik a sárga
lében, és tűrni, amikor hó, eső helyett szempilláim
hullanak peregve, közben pedig azt kérdezni
egy kéménytől, vajon lehet-e ilyen az öregség -

nem akarok mást, csak belefújni egy piros
melltartó kosarába, békák, gyíkok után kutatni
a parkban, vagy egyszerűen kipeckelni állkapcsomat
egy fogvájóval, legyen egy egész napom ásítás,
esetleg úgy fordítani a matracokat, hogyha majd
alszunk, a templom vigyázzon ránk, melynek tornyáról
lelopták az órát, és miután megjöttél, kiírni
az ajtóra, ma ne keressetek, elmentem oldalasért.

Bajtai András (1983-)

Áfra János: szenteste

csak fát tettem a tűzre, majd lehajtottam
a kályha tetejét, de egy mozdulatom jobb
kézbe fagyva látszólagos folytonosságomat
keresztbe szabta, mint régi ollómmal
csuklóm a ruhadarabokat, szólni próbáltam,
de állati morajok törtek ki rajtam, úgy
tűnt, fél oldalammal az életem elhagyom,
hogy kiszakad belőlem alkar, szívizom,
és akkor nyögéseimtől fotelbe rogyva
ráztam kisfiam elé érezhetetlen tagjaim,
és fél ajakkal kértem, hogy dörzsölje
a kezem, dörzsölje, míg mentőt hív nővére,
belenézett mélyen a szemembe, két keze
közé fogta és súrolta, mire felsírtam,
hogy tiszta kosz vagyok, nézz a szemembe!,
kérte, közben próbálva letakarítani az évek
bőröm alá ivódott, fülledt foltjait

Áfra János (1987-)

Necz Dániel: Jégtükör

Lassan ránk telepszik a hideg.
Olvasgatunk, forró italok gőzében ázunk,
kortyoljuk az egyedüllétet;
nem beszélünk – teázunk.
Odakint a hidegben tükörré
csiszolódnak az utcák. Ha
kinézel, magadat látod.
Sokszorosan reflektálódik hiányod.
Álmosan kóvályognak a folyosók,
jó lenne, ha valaki most megtalálna,
jólesne egy arc, egy kéz,
egy gyönge derék lassú hajlása.
Nem emlékszel, mi juttatott ide.
Csípős szél fúj, visszagondolsz –
semmibe hulló arcok havaznak.
Végignéz rajtad keserű tükörképed.
Talán épp szezonja van önmagadnak.

.Necz Dániel (1989-)

Murányi Zita: szférák

az éjszaka csöndje takar
a paplan alatt is eszembe sütsz
valaki égve hagyhatott
egy vágyat mérföldekről
világítasz
majd ha a nagy körhöz húz
ívet minden sugárnyaláb
őket hinnéd a mindenség gerincének
vagy isten ül a tömbösödő fényben
a napszikrák csak
tükröződések
a világosság
egyre fárad
szívverésed
tartja össze a szférákat.

Murányi Zita (1982-)

Krakó Ádám: Puha angyalok

mertem az angyalokról álmodni
s mert érdemes álmodni egy
életen át hogy kitarts a
valóságod mellett álmodnod kell
a félig telt pohárról a zengő
tengerekről egy üres madárkalitkáról
a madarak messze repültek tegnap
elhagyott tollak maradtak rám

mertem az angyalokról álmodni
puha léptekkel vettek körbe
komor pesti épületek falán
sétálgattak fel alá ahol
az emberek próbálták
megálmodni a saját valóságukat
de valahogy mégis más képzelte el
életük számos óráját és percét

mertem az angyalokról álmodni
nem repülnek ők nem járnak
nincsenek szárnyaik nem nők
nem férfiak nem állatok
nem mi vagyunk nem Isten az
a megálmodott angyalok
hallgatag fák ágai buja
lombkorona közt rejtőzködve
szélben a süvítés esőben a koppanás
hóban az olvadó cseppek
az órában a kattogás
szemekben a fény

lopakodó léptekkel vesznek körbe
mielőtt alvásra hajtom a fejemet
ha egy ajtó bezárul ők akkor
kerülnek elő köztünk élnek
Kélnek élnek álomból élnek

Krakó Ádám (1997-)

Kupihár Rebeka: kétfelől imádkozók

összekulcsolom a két kezem,
és magamban azt képzelem,
hogy az egyik kéz a tiéd.

félünk. de érzem,
mindig gondunkat viselik,
minket mindig jó kezek etetnek.
köszönlek és áldalak,
őrizlek és szeretlek.

apróként hiába is kovácsolnék tervet,
tudják, hogy találják meg egymást a lelkek.

Kupihár Rebeka (1999-)

Izsó Zita: A hit fokozatai

Nem tudok beszélni az érkezésről.
Képzeljetek el egy saját partszakaszt,
lefelé fordított poharakat, tengerre néző ablakot.
Mindennap kijön a vízből valaki, akit a világ bizonyos pontján
láttak meghalni,
itt meg csak fél lábra áll, oldalra billenti a fejét,
hagyja, hogy kifolyjon füléből, testüregeiből a víz,
de nem nevezik feltámadásnak a szemmozgást,
a vesék összehúzódását, a beinduló keringést.

Ki tudja, téged a világnak mely pontján foglak megtalálni.
Ott leszek-e akkor, amikor kilépsz a vízből.
És nem fogsz-e haragudni, hogy nem szólítalak a neveden,
hanem hagyom, hogy sétálj, leülj, kifáradj, megéhezz,
megszokd a test kívánságait, azt, hogy újra élsz,
aztán eléd állok, és felkínálom, amit idáig hoztam,
és aminek a súlya felsebezte a karom.

Napok óta nem mozdulok innen.
Nézem a kikötőt, a hajók úgy ringanak, mint
süllyedő, emelkedő mellkasodon az ajándékba kapott medál.
A parti emberek egy darabig érdeklődve néztek,
most már furcsán méregetnek,
nem értik, miért nem gyönyörködtet a tengeri népek legendája,
miért akarok hinni benne, miért áltatom magam,
mintha házi kedvencként nevelgetnék egy olyan állatot,

amit mások csak a húsáért tartanak.

Izsó Zita (1986-)

Kaldenecker Márk: Felismerés

Süvít a sószagú szél,
egy régi hajós belebeszél:

„Lám, szívemnek a haza
az úton levés maga.

Azért utazom vészjós vizeken,
hogy ne a parton legyek idegen.”

Kaldenecker Márk (1993-)

Izsó Zita: eloldozás

Arccal a homokban fekszünk.
Még sokáig nem merjük elhinni, hogy ez már a part.
Nem tudjuk, hányan kerültünk ki,
és hányan vesztek oda.
Vonásaink még őrzik valami iszonyú,
nem emberi erőtől való félelem jeleit,
friss aszfalt
a menekülő állatok nyomát.
Aztán az eget látjuk,
a felhők mint a puszta kézzel szaggatott kenyér
belének szabálytalan darabjai.
A sziklák csillognak, szájban a nyáltól a fogak,
madarak próbálják kikölteni a köveket,
minden élni akar,
mi pedig nem siratjuk többé azokat,
akik most valami
távoli, sziklás partra érve
a vízbe dobálják feleslegessé vált óráikat,
mert megismertük azt a rövid ideig tartó,
egyáltalán nem bántó tanácstalanságot,
amit a fényre kiérő érezhet,
mintha valami mély vízből kilépve nem találná a parton a ruháit,
keresi még néhány pillanatig a testét,
aztán szaladni kezd abba az irányba, amerre sejti az otthonát,

és futás közben egyre kevésbé takargatja magát.

Izsó Zita (1986-)

Bajtai András: Ne me quitte pas

Végül is nem utaztunk el Koppenhágába.
Pedig nézhettük volna együtt a hóesést,
mint azon az első közös délelőttön
a Mária utcai lakás ablakából, összebújva.
De az így kellett volna kései tanulságából
mostanra nem maradt más, mint a szégyen
és bűntudat felesleges körvonalai, hiszen
te már régen megbocsátottál nekem,
de én magamnak – még mindig nem.
Azon a télen pedig amúgy sem esett annyi hó,
ami betemethette volna a sok múlt idő
és feltételes mód közöttünk húzódó árkait.
Elengedtük egymást, ahogyan a rácsok
mögött született állatokat engedik vissza
a vadonba, ha felnőttek; te azóta talán
már újra szőke vagy, én pedig megőszültem,
csak ezt még kevesen veszik észre.
Egyre ritkábban hallgatom meg közös
dalunkat, amelynek címét mostanáig csak
mi tudtuk, de alig észrevehetően még most
is összerezzenek, ha meglátok egy lányt,
egy nőt piros ruhában az utcán. Mert lappangsz
bennem, mint az az elszáradt gesztenye
a fiókomban, te, a harapós lány, aki a leghidegebb
napjainkon a bokáján hordta karóráját.

Bajtai András (1983-)

Fekete Richárd: meghasadt szonett

lassan húsz éve mélázok ezen
ha fáj az élet újraverselem
így megkötik a pincemély szavak
a verssorokba olvadt vágyakat
hiányomat kitölti mint a fény
a gondolatok közti oxigén
s amíg az éjbe visszatévedek
hanyatt fekszik köztünk a képzelet
és íme itt egy újabb alkalom
– haja szövését rímekbe fonom –
Hölgyem, e forró, meghasadt szonettben
Ön módot ad hogy újra elkövessem!
Hogy megkövessen, körbemártogassam
a verssorokba olvadt önmagamban!

Fekete Richárd (1986-)

Murányi Zita: katarzis

néha minden úgy marad nem nő
nem apad ellenszegül a változásnak
mint a folyóval versenyző patakban a kő
felhajtóerő és akadálya a hullámmozgásnak

ezerfelé töri a zajgó vízmolekulákat
föntről mégiscsak a selymes fodor látszik a kő
apró pengetőjeként a vízcsobogásnak a fogyatkozásban
éri el magasát az istenig törő sziklák katarzisának.

Murányi Zita (1982-)

Pethő Lorand: Lehettél volna

lehettél volna
de nem akartad
mint buta pegazus
szálltál a napnak
csapdostad szárnyad
koromnak súlya
gyönge tested
földre lehúzta
lehettél volna
király vagy koldus
ezeregyéjszaka
mely titkokat hordoz
szivar a szájban
hamu ha omlik
a harmincnégy lépés
a sarki boltig
álmom álmatlan
éjjel s bárány
amit a sötét
hiába számlál
pecsét egy könyvben
tartozásom
őszi kis szellő
kabát ha fázom

s lehettél volna
szívemben penge
pilátus nékem
ki felszegelne
hajóm vitorlám
árbóc ha reccsen
jóslat és rozsda

görbe szegekben


Pethő Lorand (1983-)

Biró Sára: barlang

utolsó mondatait mint barlangrajzokat
karcolja szájpadlásomra nyelvével
fogaim cseppkőoszloppá forrnak össze
testemben üregeket képez a sötétség
ha felnyitja mellkasom
denevérhangok frekvenciáján hallja
a bennem rekedt szavakat

Biró Sára (2001-)

Lennert Tímea: (Fel)legekben

Frontálisan ütköztünk: jóféle karambol,
testünk, nem látszó csillagrendszer,
fellegekben tükörszoba,
diagonális csoda:
a végzet fejre áll-
helyre…

Lennert Tímea (1981-)

Celler Kiss Tamás: a legnagyobb világosság

valami nyugalom kéne,
valami olcsó életuntság; légycsapó-elmém,
ne hagyj életben egyetlen bogarat sem.

utólag derült ki, a mozdulatlan
rendben csapda volt. én nem az az
ember vagyok, aki a mozdulatlan
rendben összevissza futkos,
én a szilárd talajon állok.

de mondom másképp:

én a szilárd talaj legmagasabb
pontjának születtem, és csak a
rossz napjaimon voltam ennél kisebb.
békaesőkről meséltek a régi öregek,
én éppen a legjobb napjaimat éltem.
aztán új öregek jöttek, magyarázták ők is:
természeti jelenség, tele volt vele az udvar.
de én akkor már a sötétségben botorkáltam,
ahogy egy idegen házban villanykapcsolóig
az ember. talán később kellett volna
visszajönnöm, egy másik ésszel kapcsolni
fel, de nem mondhatom azt sem, hogy
megöregedtem. vihar volt és villámok,
tele volt velük minden.

vagy mondom másképp:
a mélyben szeme van az embernek az élethez,
a magasban füle.

már csak valami képzettársítás kéne,
valami olcsó őrültség: szúnyogháló-elmém,
ne tarts vissza egyetlen bogarat sem!

Celler Kiss Tamás (1995-)

Ughy Szabina: Delete

Nem gyújtottunk villanyt,
elég volt a körfolyosó fénye.
Próbaként magunkat vettük filmre,
tudjuk, jól fűztük be a szalagot.
A hajadat fésülöm, miközben dohányzol,
majd a tenyeremet veszed egyre nagyítva,
életem vaktérképét.
Maradt egy félig üres kazetta.
Törölhető, másolható, újraírható felület.
A nyaralásra pakolva kezembe került,
már el is felejtettem.
Rávéve most kopott törölközők, kabócák hangja,
mészkőfalak érthetetlen sorai,
nyelvek, melyeken nem értem a hím- vagy nőnemet,
alanyt és állítmányt, hát nincsenek.
Ott van még a parti kávézó,
csillagoknak üzenő cigaretta,
a tenger, mint egy ziháló férfitest,
vihar és nyugalom.

Ughy Szabina (1985-)

H. Molnár Ákos: Befejezetlen reggelek

Először a billentyűk után nyúlok
vagy feléd, olykor átfedi egymást
a két mozdulat, ahogy a reggeli
kávét is a bögrédben tudom csak
megszeretni, miközben úgy figyellek,
mintha felejtenék: megszámolom
arcodon a ráncokat, te belepirulsz,
máskor meg csak beszélsz, beszélsz,
én meg élvezem, ha közben néha
berekedsz, de ezt te is jól tudod,
mégis megmosolyogsz, sírva fakadsz,
folytatod, pedig mindketten tudjuk,
hogy nincsen mit mondanod.

H. Molnár Ákos (1983-)

Major Petra: Vákuum

A tegnapok már élhetetlenek,
falánk tüdővel
kiszívtunk belőlük minden levegőt,

de pont ettől lehet,
hogy a régi szép idők,
akárcsak némely szentek:
romolhatatlanok.

Major Petra (1983-)

Turi Tímea: A hűség élő szobra

El lehet-e titkolni a szerelmet?
Lehet észre nem venni?
Félreérteni?
Rosszkor találkozni?
Későn. Korán.
Vagy a titok léte: nem-lét?
Hány ember kell egy szerelmhez?
És hány ahhoz, hogy egy történet legyen?
Hány év ahhoz, hogy már ne feleség,
de valósággal egy intézmény legyen?
A hűség élő szobra.
Hány év kell a bátorság megszerzéséhez,
hogy a férjnek címzett borítékot kinyissa,
és olvasás után a zsebébe rejtse?
Hogy ő legyen a titkos második.
Aki többet tud annál, mint amit elmond.
Aki beágyaz minden áldott reggel,
és a gyógyszer napi adagját pontosan
méri ki – ez még, ugye, mondd, szerelem?
Vagy erről is csak a túlélők döntenek?

Turi Tímea (1985-)

Fekete Richárd: hol vagy

elmondanám de nem vagy itt
hogy hol vagy tán te sem tudod
a nap sötét az éj vakít
és elfogynak a nappalok
s az égre rajzolt utak is
a horizontban vesznek el
a háztetőn egy úr hamis
hangon szerelmet énekel
s míg becsusszan a fény alád
a dallam idő s térközi
vágyból szőtt ritka fonalát
a némaság is átszövi
szövök én neked szöveget
szöszöset szőröst szőtteset
inget fonok rád hangtalan
ringó inget mely adva van
mint szökésre adva az ég
ha szárnyunk nő a kéz helyett
felrepülünk a napra még
és aggatunk rá rendjelet
s nyáron a napra költözünk
kiáltozunk az éj után
és némán tátog közöttünk
egy úr üresen és bután
mint megmerevült állat
hol rám talál a véletlen
ott és azon az éjjelen
majd én is megtalállak

Fekete Richárd (1986-)

Terék Anna: Keleti

Ültünk a csöndben
a csempészekkel Kelebián
a kocsma előtt,
Isten tenyerén,
meg a lépcsőkön, és
szívtuk egymás után
a sok cigarettát,
mindegyiknek tetovált volt a
keze, lába, remegtek
a hidegben,
mint megannyi
tátongó sebhely,
bőrre vert, színes rajz.

Nem indult el aznap
a nemzetközi vonat,
nem jött ki Belgrádból
a ráhulló bombák miatt,
és mi vártuk a csempészekkel
az első hajnali vonatot,
ami Józsefvárosba vitt.
A hónunk alatt volt
az áru,
az egész világ,
vittem magammal mindent,
aminek ára volt,
amit el lehetett volna még adni

Olyan lassan múlt az éjszaka,
hogy majd’ beszakadt az ég,
mire a hajnal felkapaszkodott rá.
A csempészek szívták a cigarettám,
én ittam a sörüket,
és vártunk,
az idő megszűnik olykor,
és nem lehet kimozdítani sehogyan.
Áll az ember a sötét ég alatt,
és állnak a percek az órájában
a karján.

Hajnalban a hideg vonatban
horkoltak a csempészek,
indultunk Józsefvárosba,
hónom alatt vittem az életemet,
összerázta az egészet a vonat,
mire Pestre értem,
már semminek sem volt
bennem helye.

Gyalog mentem a Keletiig,
dél lett, mire odaértem,
hónom alatt a csomagokkal,
kinyúltak a karjaim,
fázott az arcom,
megállás nélkül
fújt a szél.

Feküdtek a Keleti előtt a részegek
az egyiknek szájában
két cigaretta lógott.
El kellett volna vennem az egyiket,
jó lett volna megnyugodni, látod
Istenem, mennyire egyszerű
dolgoktól érzi magát otthon az ember.

Álltunk a napfényben,
mellkasunkat a szélnek feszítve,
hordozott épp bennünket
tenyerén az Isten,
mérni lehetett volna velünk az életet,
de zuhant az ég, gyorsabban forgott,
mint idelent a föld,
és mi belemarkoltunk,
hogy vigyen magával,
és ráztuk,
egészen közel húztuk a Keletihez,
mintha be lehetne takarni vele
ezt a részeg testekben fürdő,
törött épületet,
mintha be lehetne takarni vele
engem is,
hogy elnyeljen az ég,
hónom alatt az életemmel.

Terék Anna (1984-)

Ughy Szabina: Ami maradt

– Mennyi por! –
húzod végig vállamon ujjad.
Mindenütt csak por.
Falevelek ráncaiban, ablakpárkány vékony sávján,
könyvespolc sarkában, csészék hajszálrepedéseiben.
Port szuszog az utca és port nyög az ágy.
Szádba port kanalazok, fújva míg kihűl,
kavargó íze nyelveden.
Csókod is csak por, nyakam viszket tőle.
Ha fázom, testemre portakarót terítesz.
Sima szemhéjamra por szitál,
míg ereinkben nehezedik az idő.

Ughy Szabina (1985-)

Babiczky Tibor: A rejtekhely

Évekkel korábban vágták ki az öreg olajfát.
Négyen kellettek hozzá, a csavaros törzs –
mint egy összetett gondolat a világról –
csak nehezen adta meg magát. Most pedig bántó

lett a földből kiálló csonk, ki kellett
ásni. És a rögök közül felszínre került egy
márvány nőalak – egyik keze csípőre
téve, a másik a tarkóján. „Eddig még soha

nem találtam ásás közben mást, csak
földet”, mondta a földműves. Azt érezte, a
szobrot – és magát is – el kell rejtenie valahol.
„Én is föld vagyok”, ennyit szólt a szobor.

Babiczky Tibor (1980-)

Véssey Miklós: Lerakódik

Időnk nagy részét azzal töltjük,
hogy szinten tartjuk a környezetünket,
ha pár napig elfelejtünk szellőztetni reggel,
akkor a plafon sarkában megjelenik a penész,
ha elfelejtjük időben levinni a szemetet,
akkor nyomban eláraszt minket a mocsok,
ha nem szedjük ki a lefolyóból a hajszálakat,
akkor egy hónap alatt teljesen eldugul,
ráadásul minden megoldás csak időszakos,
mert nem lehet végleg kitakarítani
vagy elmosogatni örökre,
az apokalipszist nem tudjuk megállítani,
de ha odaállunk a kerítéshez,
és mindig csak azt az egy zombit lőjük le,
amelyik a szűk résen bejut,
akkor a túlerő ellenére évtizedekig is élhetünk,
csakhogy a káosz belülről is támad,
mert ha nem érek hozzád elég gyakran,
akkor lerakódik az izmaimban valami,
amitől egyre nehezebben mozdulok feléd,
vagy ha egy ideig nem beszélgetünk,
szép lassan behálózzák szájunkat a neheztelés
alattomos pókjai, olvastam valahol,
hogy a penészgombáktól sem lehet megszabadulni,
minden lakásban ott várakoznak a levegőben,
egyedül a páratartalomtól függ,
hogy megtapadnak-e a falon.

Véssey Miklós (1990-).