vagy feléd, olykor átfedi egymást
a két mozdulat, ahogy a reggeli
kávét is a bögrédben tudom csak
megszeretni, miközben úgy figyellek,
mintha felejtenék: megszámolom
arcodon a ráncokat, te belepirulsz,
máskor meg csak beszélsz, beszélsz,
én meg élvezem, ha közben néha
berekedsz, de ezt te is jól tudod,
mégis megmosolyogsz, sírva fakadsz,
folytatod, pedig mindketten tudjuk,
hogy nincsen mit mondanod.
H. Molnár Ákos (1983-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése