s két hang között meghajol
a borzas, fortissimo idő,
fehér szirmával kinő
hangok közül a holdvilág
– színfoltnyi szimfóniád.
A tiszta köz, a szeptimek,
tekinteted ki menti meg,
rettegésed ki érzi át,
hogy elnémul szinesztéziád,
ha felsikít egy csorba kvint?
Újra hangolhatod megint,
a kezdőhang késő barokk.
Tűz kell ide, vasmarok.
Poklokig hallatszik át
az elburjánzó klasszikád.
De kié lesz az összhangzat,
ha partitúrád fölszaggat?
Vészsikoly ez, riadó,
ujjaidról hullik a hó,
jeges hangod rianó,
szilánkos fortepiano.
De írod, amíg írhatod,
s a nyolcadokból felragyog,
mint egy lassú moll akkord,
arcod: a gyűrött telehold.
André Ferenc (1992-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése