Simon Márton: Ez a dal arról szól, hogy nem tudok énekelni

Hűtők vagyunk mindannyian. Hűtők.

Csak az él bennünk,
amit bennünk hagytak,

de az legalább él.
Hidegen, bársonyos pasztellszínekben virágzik,
sárga, fekete, fehér, cementzöld,
némán figyel,
arra ébredünk, belülről figyel.

Fridzsiderek, ahogy a nagyanyám mondta volna.

Valaki jön, kinyitja az ajtót, nézelődik, semmi,
becsukja, eltűnik,
visszajön,
néz, nézelődik, megint semmi,
becsukja,

van, aki nyolc-tízszer is visszajön,
van, aki marad, és tétován néz éveket,

figyelme eltakar, elnyel, körbevesz,
ölel,

kagylók a tengerzúgást,
fogmosópoharak a tengerzúgást,
a gyomrod

a két összenőtt szilvát a fehér műanyag dobozban.

Szóval ide-oda néznek át,
keresztül, belénk, rajtunk, ki-be.

Hallani akarják a kalitkát a madár énekében,

vagy nem tudom.
Megpendülni a fehér rácsos kódot.

Kondenzcsíkok között zuhanni.

Visszaszívni mindent.

Mert – és szinte látom magam előtt –
mindjárt megjelenik valaki kalimpálva,
szalad
és kiabál,
hogy álljunk már meg,
álljunk meg,
marhaság ez az egész,
nem is vagyunk hűtők,
abszolút nem,
senki sem az,
ő biztosra tudja,
a kérdés is rossz, hogy mik vagyunk,
de majd ez sem számít már,
csak hogy nem.

És én akkor kicsit elszégyellem magam,
hogy milyet tévedtem.

És magamban arra gondolok,
hogy mindig olyan verseket akartam írni,
amikben bármi megtörténhet,
akárhogy,
akármi,
minden,

mert a hűtőkkel kapcsolatos nagy igazságok ugyan
sosem érdekeltek,
viszont
totális szabadságra vágytam,

és az, ehhez képest, tényleg mennyire ritkán sikerül.

Simon Márton (1984-)