Áfra János: visszavonulás

Vonatablakból nézem a tájat, téged:
tőlem szinte egyformán különültök el,
bizonytalan, hol kezdődik a természet,
s hajadat igazító kezed hol ér véget.
Ahogy a puha szájszéleket rúzsozod,
mozdulataid a teret feketére színezik,
de ha a távolság egybe is fésül helyeket,
tömegeket és üres vágányokat, végül
úgyis elválik mind, ami elválasztható,
mi pedig hozzászokunk egy távolsághoz.

Ablak és kerítés mögött tisztul a táj:
paneltömberdőbe torlódik a horizont,
honnan gyárkémények ontják a lelkeket,
megindulnak feléd egy szemétdomb
kiürült szatyrai, fennakadnak félúton,
keresztbetört gerendák fémhuzalain –
zászlók, amíg ütemesen intenek feléd,
mintha lehetne bármiféle üzenetük.
Remegésükben morzekód a múlt,
nem te, a múltad emlékezik.

A vonatról leszállva látnod kell:
egy út végén várossá rendeződnek
össze benyomásaid. Abba az irányba
indulsz el sajnálkozás és örömködés
betonlapjain, majd beléd hasít a várakozás
félelme, mert lassan elkerülhetetlen lesz
a kirakatokba rendeződő feltárulkozás.
Gondjaid egybefésülik a képeket fejedben,
végül pedig megérted: kiszámíthatalan
sokaság vagy önmagadban is.

Áfra János (1987-)