váratlanul élesen, miért érzem mások életét
ennyivel valóságosabbnak a magaménál.
Ők léteznek, én meg csak mint a fejsze csattogása
egy tűlevelű erdőben. Ahogy itt állok
félálomban a vécében. A falnak dőlök.
Mit érez egy csempe, eddig jutok.
Mindjárt lefő a kávé.
Ez a csend például kedves.
Az álmok is szavak. A fény suttogja őket
rajtunk keresztül az anyagnak.
Vagy épp fordítva? Fénynek az anyag.
Az éjszakák kitépett lapjairól
elnagyoltan ismételgetve a lényeget, akár
a jelbeszédre megtanított gorillák. Élsz.
Mosogatok. Reggelizhetnénk az erkélyen.
Könnyezőpálma néz.
Hosszabb távon az lenne logikus,
ha rendszeresen, újra és újra elbúcsúznánk
egymástól. Néhány szóval csak,
mindig örökre. Bármikor. Ébredés után,
kávé mellé. A kedvenc levesezőnkben,
amíg hűl. Onnantól legalább
nem mondhatnánk, hogy sosem.
Aztán folytatnánk ugyanúgy, araszolva
ebben a suttogásban a kijárat felé.
Nyár van, hét múlt, és e percben
hullni kezd a hó, és megáll a házak
közti összevissza drótokon,
lélegzetnyi szünettel később
olvadni máris el. Mert így megy
minden. Pláne hét felé.
Ha bizonyosságra vágysz,
a kezed a fejed alá csavarva
aludj el, aztán ébredj órákkal később
a nyakad bal feléről lógó, sok kiló
idegen hússal. És figyeld, ahogy
homályosan, akár a fejsze hangja, újra,
feltámad. Visszakapod. Most még.
Mert tehetetlen és tömör, mint
egy kő, amiben vagy. Élsz. És hol.
Van meggy, ha kérsz. Két cukor.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése