a nyelvem semmit sem ér, csak néznek rám
az emberek, valahol útközben kiesett
belőlem minden szó, még a vonatban,
a lehúzott ablaknál, mikor kitoltam fejem
a menetszélben csend volt, szinte belerepedt a táj,
álltak a hegyek, lökte ki őket is magából
velem együtt a föld, torlódtunk az ég felé,
hol az én helyem, kérdeztem tőlük magyarul,
de csak itták magukba a nap melegét,
könnyeimtől részegek lettek a hegyek,
nem tudtam merre járok, mi visz tovább,
lábamban mintha nem folyna vér, remegtem a vonat
ablakának dőlve, arcomra tapadt a szél.
Vihet engem hátán az ördög is, jöhet rossz tél,
fekete egek, elnyelhet a víz: elengedtelek,
téged, ott az óceán másik partján, hajad a szádban,
szél fúj téged is, persze egy másik, de süt bennünket
ugyanaz a Nap.
Lehet egyszer, ha földbe kerül a tested és az én testem is,
a világ két különböző oldalán,
valahogy lesz egy robbanás, aztán véget ér a világ,
de lebomlott testünk szemcséi mégis,
egymás mellé kavarodnak.
Elég lesz veled majd akkor összeérni,
és ígérem örülni fogok, hogy részecskéidet
mellém sodorta végre az a lökés ami egyszerre vet majd
mindennek véget.
Akkor már olyan messze jártam, hogy csak arra tudtam
gondolni, innen már végképp nem tudom megjegyezni,
mi minden mellett jöttem el, hogy visszafelé is tudjam
az utat, zakatol az ember teste körül a vonat,
összepréseli az idő a napokat, aztán meg
összezúzza az időt a táj, és nem marad semmi,
nem marad belőlünk semmi, csak a por, ami
ha elég könnyű vagy, a levegőben tart,
mert lehet minden reggel és minden este
egyforma, másképp sosem érünk oda,
csak ha nem marad belőlünk más csak homok,
felkapart, forró, sós homok,
hogy szanaszét vigyen bennünket is a
szél.
Terék Anna (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése