az éledő égbolt vörös sugarai fonnak
béklyót az éjszakából és távolabbra fönt
elbomolnak mintha isten törné össze a csillagszobrokat
a pohárban megcsillanó ezüstszilánkokat
mind aranyfüstbe varrja a nap
előbb nyíló virág csak aztán kókad
le hatalmas bóbitáján pihen el az alkonyat
még nem festi meg a sötétbarna habokat
a napfelkelte még nem csöppen szemembe
milyen szép az ébredés nem aludtam sokat
az este most nem erre emlékszem sokkal szebbre
halvány vörös fény maradt amivel labdázni kezdett
az ég úgy dobálta a naplementét mint egy szép vörös almát
elveszett sugarai lehettek a cikkelyek de egészben állt és lefelé
tartó pályáján is bevilágította isten paradicsomi birodalmát.
Murányi Zita (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése