Dékány Dávid: egy életen keresztül

Akkorra már nevet adtunk egymás nemi szerveinek.

Sokáig a kezed miatt sem gyanakodtam,
pedig hideg, mint egy orvosé.
Már tudom, neked rutinműtét volt,
mikor egymás nevét körzővel a karunkba véstük,
tudom, hogy te beöltöztél, bemosakodtál
minden találkozásunkhoz,
az érzéseidet másokból menekítetted belém,
mert hiszed, hogy folytonos szervátültetéssel
és vérátömlesztéssel
örökké fiatalon lehet tartani egy testet.

Keveset eszem, vitaminokat alig,
és időnként szándékosan felfázom,
nehogy megerősödjön az immunrendszerem.
Nem akarok kigyógyulni a tőled elkapott betegségből,
mert dühömben kidobtam mindent,
ami közös, vagy hozzád köt,
és csak ez, a tünetek maradtak belőled.
Gondoskodnom kell róluk,
vagy cseppfertőzéssel továbbadni
és életben tartani őket egy másik szervezetben.

És nem feledkezhetek meg arról,
hogy maszturbálás közben talán most is rám gondolsz.
Minden reggel megborotválkozom,
mert úgy kell kinéznem, ahogy ismersz, ahogy elképzelsz,
különben mintha csalódást okoznék.

A rajongás talán megbocsátható.
A tetoválások és terhességi csíkok még javítható hibák,
ahogy a skatepark betonján a nyílt törés,
a félcsőben mással elveszített szüzesség,
a hazugságok, sértődések, kitépett hajcsomók
vagy egy szakadásig tágított fülcimpa is.

De boncoláskor vajon mennyi a szövődmény, az áttét,
amikről nem is tudunk, csak együtt élünk velük?
Szakításkor hány titok derül ki?
A bennünk pihenő halálos kórok, féltékenység, bosszúvágy
lappangási idejéből mennyi lett volna még hátra?

Hiába szépítgetjük a jóvátehetetlent,
toldozva-foltozva egy életen keresztül.
A szilikon hiába időtállóbb,
mint a mögötte emelkedő-süllyedő bordák.
A karanténba zárt gondolatok kiszabadulnak végül,
mert nem ismerik fel a körülöttük heverő,
zárványokkal teli testet.

Hegek és varratok bezáratlan idézőjelei mindenfelé –
már nem tudni, hogy honnantól saját,
és honnantól valaki másé.

Dékány Dávid (1988-)