ég a torkom: felsebzik a lenyelt szavak,
és míg fejemre gyűlnek mind a fellegek,
ijedten, vállam közé húzom nyakamat.
Csendbe osonok, és meggörbülök hétrét,
mint kiben bátorság már régen lakott.
A Halál, ennél jobban nem méricskélt még,
megmerevülve, mint kő, vagy bronzalakok.
A Jó Sors fáradt: nekem már nem is lódít,
már a nap sem süt át, ingen és kabáton,
-arcomon csak a jégvirág rajzolódik,
nem súgja azt senki: Légy boldog barátom!
És én, járom tovább a magány vizeit,
nehéz kereszttel, amit rám az Úr hagyott,
kinek keze újabb mélységekbe merít,
ha azt hinném: a nehezén már túl vagyok.
El sem ugranék, ha rám egy házfal dőlne.
Nem elég a múlt és a pillanat terhe:
éhes keselyűknek villog szárnya, -csőre,
-egész jövőm, szegekkel szívembe verve.
A Pokol tornácára leszek vettetett,
nem is nyúlnak utánam segítő kezek,
bűn nélkül mondanak rám majd ítéletet:
-nem pörölök: hagyom hogy megkötözzenek.
Az elhagyottság(om) megtört és lerontott,
és akaratom, atomjaira dűl szét,
az érzéseim, leszáradt ágú csonkok.
és eléget a parázsló egyedűlség.
Nem keres utat hozzám senki, a (szörnyű) ködben,
melyben úgy tapogatózom, mint egy rokkant.
Magányban égek el, pedig könyörögtem,
de nem felelt a hívásomra rokon hang.
Hogy értsenek: kiabálni sincs már kedvem.
Mint akárki más: börtönben élek én is,
a szívemből csupasz fatönkök merednek,
és a (jég)világ, sötét rabságok felé visz.
Móritz Mátyás (1981-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése