Simon Márton: Mondatok egy filmből, amit nem láttam

Egy hamis vízesés a kedvenc tereptárgyam
ebben a kivágásban,
ebben a járkálásba csomagolt öreg süteményben,
itt.
A felére apadt folyót nézem
a platánok alól,
a lakótelep mellett,

ahol, csak azért, hogy veszélyes legyek,
a bicikliúton sétálok,

és nevető, integető turisták jönnek szembe,
a belváros felé, valamelyik
azt kiabálja, még sosem járt ebben a városban,

mit kéne megnézzen,

jégkrémet eszem,
én őket nézem,

és akkor,
hogy igen, például nekem még mindig

az a hamis,
furcsára épített,
klór- és penészszagú,
ócska vízesés,

amit tizenhárom éves koromban
láttam először,

és meg voltam róla győzve,
hogy egész egyszerűen a legszebb dolog
a világon,

mert a hangja igazi volt,

az a kedvenc helyem itt,

mert akkoriban még tudtam,
mi a legszebb a világon.

Klór- és penészszagú. Vízköves.

De hát jöttek a napok,
az egyszerre, ritmusra villogó ablakok,
kívülről látszott, mindegyik mögött
ugyanazt nézik,

és éjszakáink fejjel lefelé lógatva mártogatnak minket

mibe is
még mindig.

Ma már csak annyi bizonyos,
hogy a kutyasétáltatók nevetése
éjfél körül elhal.
És olyankor már

csak a hamis dolgokat szeretem,
mert a valódi dolgok megviselnek
a valódiságukkal,

kizsigerelnek, agyonnyomnak,

uszályok és vonatóhajók,

téglák, rakpart,
citromlé,
rövid és hosszú valóságok,
minden sok lesz,

és nincsenek eszközeim a valóság megfékezésére.

Azt a vízesést évekkel ezelőtt kikapcsolták,
ebből is látszik.


Innen szép.

Akár az évszakok torlódása,
a lerakódó tanácstalanság a kéregben,

és a macska a szembe ház ablakában,
ahogy elmélyülten beszél a varjakhoz.

Odakint
szél ügyetlenkedik
a nyújtózkodó gallyak közt fönnakadt
maradék délutánnal,

ilyenkor

az eső szagát sem zavarja,
hogy talán sosem jártam ebben a versben,


ebben a versben,
amiben itt, ezen a ponton,

itt alszik valaki, mint amit kikapcsoltak,
talán klórszagú,
talán csíkos pulcsiban,

és épp most

a platánokon túl,
a panelházak mellett,

csak az álomban hallatszó zajjal,

valami felszáll.

Simon Márton (1984-)