a nap szögbe harap
szánkból csillagok lógnak
a nincsen remények kívül
belül rég ugyanaz a csend
a te az énben felejti el, hogy
részleges hasonulása lett
egymásra nézünk vagy a letépett égre
a hajnal derekán a nap kereke
tűz, aminek csak a széle lángol
azt mondtad ez a legszentebb pokol
megrémít milyen távoli a közelséged
a lélek hagy ki
belül fülelni rád is hogy
nem a szíved a szád lett hirtelen
billentyűzáras két kezedben tartanálak
hogy elhiggyem lesz tavasz
mennyivel könnyebb
ha időnként leülsz és összehúzod magad ahogy a bánat
a levegő egy esőcsepp a párás nyarak
és odaintesz a föltámadásnak hogy elmarad.
Murányi Zita (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése