Ezt mondtam végül a gyógyszertárosnak,
pedig odafelé, a parkon át, többször is elismételtem magamban,
mit kell majd kérnem. Csillapító, az milyen vicces szó, nem?
Csak megszédültem kicsit, mire felállt a pultba rakott tévéje mellől.
A hírolvasók hangjának citromszaga van.
Büszkén jelentjük, hogy Dicsőséges Népköztársaságunk a világ valamennyi országát
maga mögé utasítva tegnap elsőként juttatott el egy embert a Nap felszínére!
A bátor űrhajós, hogy elkerülje az irtózatos hűt, éjszakára időzítette a landolást!
Hazaérkezése ma délután várható! Fogadjuk Hőshöz méltó köszöntéssel!
Köszönöm.
Úgy érzem magam, mint egy oda nem illő szó egy
értelmetlen mondat végén, amit az autocorrect szúrt seb kezelése.
Ugyanaz a park. Minden perc másik ősz.
Ugyanaz az élénksárga levél 100 000 másolatban a földön.
Mindjárt mehetünk, csak még ott állok annál a fánál.
Rég láttalak. Kedves tőled, hogy itt vagy, annak ellenére,
hogy egyébként tudom, hogy nem vagy itt. Persze, kísérj el
egy darabon, csak majd ne sértődj meg otthon, ha beveszem ezt,
és attól utána megint nem leszel. Hogy vagy? Mesélj. Már épp akartam írni.
A bűvésznő akkor egy méretes késsel, lendületes mozdulatokkal lukat vág segítõje mellkasába,
majd ebbe a lukba óvatosan belehelyezi az asztalon álló mécsest.
Vér. A közönségbõl többen rosszul lesznek.
Szóval minden a régi.
Időnként még elképzellek meztelenül. Egy kicsit zavar, hogy ezt bármikor,
bármilyen pózba sikerül, viszont az nem megy, hogy valami életszerût csinálsz.
Mondjuk a Nap felszínén sétálsz velem – – –
A háttérben lassú szintetizátorzene. A horizont rózsaszín,
a lábunk alatt sárga izzás. A fejünk fölött hullócsillagok.
Az ég fekete, a ruhánk fehér. Nevetünk. Itt vagy.
…körülbelül 150 millió km távolságra van, ami fénysebességgel 8,3 perc.
Pocsolyát átlépni.
A sírhatnék okának elfelejtésén nevetni.
Ritmusra szédülni.
Mászókán aludni.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése