Horváth Veronika: tizenegy

kilövésre váró rakéta, belsejében emberi lények
    indulnak a Holdra.
piros ceruzával rajzolod le, ügyesen ráírsz két egyest,
    a sarokba kanyarítasz egy házat:
innen tudod, mi tartozik hozzád. rajta a jeled
    semmi űrverseny, semmi hidegháború.
kerek kajütablakban mosolyognak integető bácsik.
    a faliújság közepére kerül a műved,
délután már mindenki űrhajós akar lenni.
    kiképzés a nagy mászókán,
kilövés a mérleghintán, holdra szállás a csúszdán.

ötven év alatt az égitestek benned messzire kerülnek.
    a kajütablakok földi bokrokat tükröznek vissza,
egy futónövény lóg le a tetőről. nem bánod.
    a világűrnek ezen a pontján történik az élet,
levél- és fényerekben, amik a város folyton változó arcán
    csorognak végig. kőfal, dörzspapír, érdes bőr,
súrlódástól meleg tenyér. megtámaszkodsz a délutánban.
    kajütablak sötétjébe bámulsz, megértesz, belátsz.
fölnőttél: erőlködés nélkül tudsz belesimulni a tájba.
    de ha megkérnek, válassz egy tetszőleges számot,
prímszámot fogsz mondani.