kilövésre váró rakéta, belsejében emberi lények
indulnak a Holdra.
piros ceruzával rajzolod le, ügyesen ráírsz két egyest,
a sarokba kanyarítasz egy házat:
innen tudod, mi tartozik hozzád. rajta a jeled
semmi űrverseny, semmi hidegháború.
kerek kajütablakban mosolyognak integető bácsik.
a faliújság közepére kerül a műved,
délután már mindenki űrhajós akar lenni.
kiképzés a nagy mászókán,
kilövés a mérleghintán, holdra szállás a csúszdán.
ötven év alatt az égitestek benned messzire kerülnek.
a kajütablakok földi bokrokat tükröznek vissza,
egy futónövény lóg le a tetőről. nem bánod.
a világűrnek ezen a pontján történik az élet,
levél- és fényerekben, amik a város folyton változó arcán
csorognak végig. kőfal, dörzspapír, érdes bőr,
súrlódástól meleg tenyér. megtámaszkodsz a délutánban.
kajütablak sötétjébe bámulsz, megértesz, belátsz.
fölnőttél: erőlködés nélkül tudsz belesimulni a tájba.
de ha megkérnek, válassz egy tetszőleges számot,
prímszámot fogsz mondani.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Demeter Arnold: Dióhullás
Igaz, amit mondanak az emberről. Vagy mindent összetör, vagy őt töri össze minden. Hogy hull a dió, abban nincs semmi idilli, a közelgő tele...
-
ahol csak szavak vannak, ott szükségszerűen félreértjük egymást. de ezek már nem azok, ezek most mások, újak. az ilyen szavak előtt mondják,...
-
az éjszaka csöndje takar a paplan alatt is eszembe sütsz valaki égve hagyhatott egy vágyat mérföldekről világítasz majd ha a nagy körhöz húz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése