egy ember-szobrot,
műkő, de élethű —
a kert végébe tettük,
maradjon nekünk,
és a madaraknak.
Kezdetben minden nap
lejártunk hozzá,
megérintettük;
az öröm, mennyire
hasonlít. Először
zöld fű nőtt körötte,
majd hullottak rá
barna levelek,
megtisztelték madaraink,
aztán az idő a test
fényét lassan átszínezte,
a kő szemcsés redőiben
megült a felejtés.
Egy nap hűlt helyét
találtuk.
Szerintem ellopták.
Szerinted hazament.
Lauer Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése