A kotyogó harsogó kifújásokkal jelzi a frissülés idejét, és ott, kintebb,
kecskék berregnek templomi nótát. Keserű ízek lepik el ajkaikat, vagy
csak az teszi azzá, hogy megszokást csináltak az édesből. Reprodukció
és térnélküliség. Ebből táplálkoznak. Egy örök ismétlésre rakott lemez.
Néha félnek, hogy elfogynak a napjaik, ezért mindig félretesznek egy
kis darabka létet, a létezéshez. Aztán ott állnak az utolsó lejátszásnál,
és a bakelit nem indul újra. Soha többé. Néha azt hiszik, hogy át
lehetne tekerni az élet összes kis pillanatát, mint a régi filmeket, és
már a végén lennének, aztán sajnálnák, hogy ennyi volt. Majd csak
ülnek a kövön egy bögrével, hallgatják az imát, hallgatják a távolból
berregő kecskéket, és nevetnek. Így lett elkapva a kép, de hogy min,
azt nem lehet tudni, mert szemeikben nem látni, hogy vicces-e
valami, vagy csak reprodukció és megszokás az egész. De valójában
sosem készült ilyen kép. Csak bámulnak ki az ablakon, és a percek
visszafelé haladnak, egyenletes monotonitásban.
A kotyogó lejárt
Nagy Lea (2000-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése