hátha felébreszt. De már minden puha és szürke. Vakolat a tájon. Fehér fátyol a bőr,
suhan a plafon alá. Kikaparják, savval és gézzel. Könnyű arcú kötények ölébe. Ami
fogy, már mind az övék. A semmi marad, a semmi helyére.
A dunyha mázsa. A dunyha karc. Sebes a test, szolgái a fénynek. Eltakarják a házak
helyét. Véres kéreg alá gyűl a félelem, a tuszakolt lélegzet. Lassan ereszt. Levegősze-
rű hártyák, cirkuszi sátrak a dombon innen és túl. Kalickába zárt réghold. Nem
mozdul. A nap se kering. Kötélre vert állat a forró golyva. A porondmester az egyet-
len, akinek még van varázspora.
A csillagoknak veti szét. Csípjék, halomba. És azok, akár a bárányok, elhagyják az égi
akolt és beállnak egy rajzolt sorba. Bomlik a kép, ráfolyik az arcod. Amire emlék-
szem csak egy folt. Körvonalak renyhe kapaszkodása. Markolt idők szétrepedt üve-
gén egy árnyék. Egy hang. Ahogy üvölt egy kivérzett cet a néma éjszakába. A partról.
Szabó Imola Julianna (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése