Krusovszky Dénes: Este

A halaszthatatlan
        ügyek sűrűjében,
a soha vissza
        nem térő lehetőségek
jégverése alatt,
        amíg folyton
magamat kerestem,
        és másokat nem vettem észre,
hátrafeszülve,
        előreimbolyogva,
egyszer csak
        elég volt,
ha most búcsúznom kéne,
        tudnék búcsúzni,
de még nem kell,
        így nem is tudok.

Krusovszky Dénes (1982-)

Murányi Zita: szeretem

szeretem a múltat és azt ahogyan
a törékeny és múlhatatlan esték
úgy égnek rá gyanútlan a semmire
mint egy fenséges közelkép

lámpafényből ragyog ki egy utcavég
és viszi a holdsugarak keresztjét
az éjjeli ködtakaró alatt mintha álruhában
lopódzna noha távolodik tőlünk a szentség

tegnap még narancsos ruha fedte a
naplementét de most fakó palástja van
nem az ördögöt kell látni a csillagok
szarvában a ragyogás is egyre halványabb

még rendületlen hisz a föltámadásban
minden alvó sárdarab pedig ha az éj sötét
kötényét leveti az utca fölverhetetlen csöndjét
a holdtölték már nem öntik bronzba.

Murányi Zita (1982-)

György Alida: rólad nevezem el

amikor utazunk a házakat nézem
az elmosódott kerítések közt kirajzolódó udvarokat
elképzelem milyen lenne ott élni
kis falvakban egy tanyán ahol kevés az ember
csak mi vagyunk
és egy darabig azt gondolom mindegy
hol élünk amíg vagyunk bárhol jó lehet
most meg már azt hogy mindegy
hol élünk mert nem vagyunk és sehol sem lehet jó
pedig itt is szépek a házak
itt a legszebbek
soha nem akartam máshová menni
jó volt kicsinek lenni az óriások között
most börtön ez a hely
nem jön be fény a lakásba
a belső udvaron csak beton vesz körül
innen nem látni fákat madarat
még az időt sem
ha kinézek az ablakon ugyanolyan a délután mint a reggel
és mégis az a napi öt perc amikor éppen úgy esik a fény
hogy egy kis sávban beszűrődik
elég ahhoz hogy életben tartson két növényt
a harmadikat rólad nevezem el

György Alida (1995-)

Krusovszky Dénes: Mély tőzeg

Bármit is nevezel mezőnek, én nem
mehetek be veled a közepébe.
Nincs rá idő, annyi mindenről kéne
még hallgatni, de folyton megered a
nyelvem, és amit hátrahagy, könyörgöm.
Nem mintha a tavaszi munkák közben
például több hasznomat vennék, pedig
emlékszem még minden mozdulatra, de
sivár lett a kezem, mint a porcelán.
Egyébként milyen nagyszerű lehetne
egy tanulság nélküli élet. Arra
riadni fel mégis, hogy egy mély tőzeg-
mezőn állok, és bárhogy kapálózom
is, lehúz az arcod, mint egy vasgolyó.

Krusovszky Dénes (1982-)

Locker Dávid: Kalandok, amikben végül nem fogok résztvenni

Nem fogom felszabadítani Jeruzsálemet.
Nem fogok kereskedőlányokat szöktetni reneszánsz palazzókból.
Száműzni sem fognak a Városi Tanács patríciusai.
Nem fogok új földrészeket felfedezni a cimboráimmal.
Nem fogunk egy vihar után szárazföldre vetődni Tortuga partjainál, háromszáz évvel később.
Nem leszek seriff a Vadnyugaton. Bandita mégannyira sem.
(A préri szaga az Alföldön, így is.)
Nem fogok országokat meghódítani;
de még egy szaros szabadállamot sem alapítok Fiuméban,
ahol kalózkodásból tartjuk fent magunkat az odaáramló modernista művészekkel.
Nem indulok neki Párizsnak gyalog, hónom alatt a verseimmel.
Padlásszobákban eddig sem nyomorogtam, minden bizonnyal ezután sem fogok.
(Hacsak nem a panel a mi padlásszobánk.)
Nem fogok füstös motelekben aludni, átszelvén Amerikát.
Nem fogom egy teherkocsi platójáról nézni, ahogy lángvörösbe vált az arizonai ég.
De még egy nyomorult Erasmusra sem fogok kijutni Hamburgba.
(Mondjuk ez tényleg kizárólag magamnak köszönhető, lévén: nagyon félek a külföldiektől.)
Nem fogok, mint Garcia Madeiro a Vad nyomozókban: verseskö tetekkel ütni ki egy stricit.
Nem fogok milliméterekkel (és egy epikus vetődéssel) megúszni egy golyózáport.
Valószínűleg nem leszek semmiféle csetepaténak vezéralakja.
Forradaloménak pláne nem.
És nem: végül nem fogom látni a Tengert.
Mert azt akarom, hogy az utolsó magaslat előtt ragadd meg a kezem,
és folyásiránnyal szemben, emlékek kanyarulatain át vezess vissza
csobogó kezdetekhez vágynak hagyva, ami vágynak való.
Hogy ott, az ágak boltívei alatt,
míg lassú nádasok életem körbefonják,
mosollyal hazudhassam magamnak:
nemcsak a Végtelenben lakozik az Isten.

Locker Dávid (1998-)

Áfra János: Még mindig

Elmegyünk egymás
mellett, a köszönés
nehezebb, mint hittük,
a karok intenek csak,

és az ajkak görbülnek,
inkább felfelé, mint le,
de a szem nem hazudhat.

Ettől is jobban értjük,
ha már egymást nem,
kicsit legalább magunkat.

Áfra János (1987-)

Molnár Zsolt: bábbá faragott

Üresen kongó tárgyak közé ébredünk,
Napszakok csörömpölnek egymásba, és
visszaszivárgunk kilyukadt álmainkba.
Konok megszokásunkká silányult a lét.

Zsigereinket erjedt vágyak marják,
De megköszönhetjük, hogy bábbá faragott
a világ; nem kötelességünk meghalni sem,
Bár lelkünk szélhüdött tájakon csatangol.

Molnár Zsolt (1983-)

Seres Rebeka: Közösségi közlekedés

fekete szandált vettem fel az apokalipszishez,
mert édesanyám mindig azt mondta, ki kell öltözni,
ha azt akarjuk komolyan vegyenek,
arról viszont elképzelése sem volt,
hogy mikor a reggeli tömeg lábnyomaiban
esetlenül egyensúlyozom, egy próféta
az aluljáróban azt rivallja felém,
a világvégével isten halott lesz,
túl sok idő telik el két pislogás között
és végül mint egy ebihal, követem az áradatot,
beúszom a résnyire nyílt ajtón,
előveszem a könyvem, de nem olvasok,
Van Gogh festményét bámulom a könyvjelzőn,
ahogy magába tekeredik az ég, s tudom,
valójában én is abban a spirálban utazom,
ami éjszaka a csillagok között ér véget,
a metróban mindig átnézek a két fülke közötti ablakon,
mint észrevétlen folt az ülésen, az alvó fiút figyelem,
aki úgy szorítja hátizsákját, mintha a holdat rejtegetné
a belső zsebében, ha behunynám a szemem,
észre se vennék, hogy nincsen gondviselés,
hogy védtelenek vagyunk egy zárt metrókocsiban és csak utazunk tovább
egy hajléktalannal, aki vizezett borral a kezében száll fel,
leül és imádkozik, nem zavarja, hogy elfogyott körülötte a levegő,
tovább suttog, látom a szemén a fohászt,
talán én is meghallom az üvegen át,
s mint isten, csak szemlélem tovább.

Seres Rebeka (1998-)

Murányi Zita: végtelen

óbuda felett öt hófehér kereszt szára reszket
szürkébb hidakat borítanak a duna ezüstös arccsontjára
a szelek néhány méterrel arrébb nem látszanak
a fakó hídpillérek öt fehér szálka tartja ezüstös áramlásban
a mozdíthatatlan víztömeget
árnyékot vetve a téli fákra egymás arcát csókoljuk
nagy ritkán bele az éjszakába
maroknyi fény a lélek most benned élek fala vagy a
dörömbölésnek amikor kilépek
hét nyaláb egyesül és szivárvánnyá hasad
az égen elhasznált csillagok égnek
lángjai az engesztelésnek és úgy szikrázik a menny
hogy mindent fölszentelhessen óbuda felett öt hófehér kereszt
szára az éjszaka súlya alatt meg ne görbülhessen
amikor hófehér rácsok között átkukucskál isten
és évgyűrűkre hasad a vízen úszó törzsek
sziluettjében a föloszthatatlan belső végtelen

Murányi Zita (1982-)

Marton Réka Zsófia: Árnyjáték

Felzúgott bennem hirtelen,
mint augusztus végi északi szél,
hogy mindnyájan bebugyolálva élünk
külön világunkban,
s torzított tükrön át
árnyékszemélyiségként létezünk.
Az utókornak azonban
egy mappa leszünk csak,
egy levakart név
az idő és emlékezet falán,
s csak remélni tudjuk,
hogy a vak és sötét univerzumban
van valahol egy virtuális kuka,
melyben mindörökre megbújik
személyiségünk
részecske-lenyomata.

Marton Réka Zsófia (1987-)

Turi Tímea: Tájvers

Kopár ág rajzát sebzi az égbe
más finom mondata, s a tudat,
hogy attól finom, hogy a másé.

Elmennék innen, de arra, amerre a szem ellát,
az út csak egy akvarellfelhő, tudod,
ez egy kép,
amit másoknak mutogatok.

Pedig voltaképpen nem érdekel
semmi azon kívül, hogy
látlak-e még.

Turi Tímea (1984-)

Varga Melinda: Búcsúvers

Nem akarom a nyári kéket,
hogy arcomhoz dörgölőzzön a táj,
simulékony, macskamosolyát a fáknak,
nem akarom, hogy a holnapra várván,
szebb jövőt s miegymást reméljek,
a citromfényű ég ölében
műanyag tűz gyújtja lángra a hegyet,
nem akarom ezt a verset,
a szív aritmiáját, ahogy időnként kihagy,
mint egy rosszul megkomponált vers, úgy élek,
túl sok a kávé reggel, csodálkozol hát,
hogy keserű lé lesz a szádban a dél,
komlósörényű estek hevernek melleden,
ágyak harmatán parázna illatok.
Nem akarom már ezt a nyarat,
a Szamos hátán görgeti az emlékeim,
súlyuk alatt tarajt vet, mint a tenger.
Kávé, cigaretta, kávé, cigaretta,
és a sörök lassan elmaradoznak,
leinni nem mered már magad,
félsz, hogy a démonok előjönnek,
külvárosi sejkek kapják el nyakad.
Valami láthatatlan súly van a mell alatt,
aritmiás a szív, néha kihagy,
az orvos szerint a sok kávé, cigi
és az alabástrom éjjelek,
s amit nem értettél meg románul,
valami végzetes nyavalyát jelenthet,
mert a korodhoz képest,
és úgy egyáltalán, kisasszony.
Ebben a versben ki-bejár a huzat,
kotyognak az ütemek, lődörögnek,
mint részeg dzsinnek a sorok,
véget kéne mindennek vetni,
törölni, törölni, törölni végleg
a fölöslegesen átsírt esteket,
észrevenni végre, hogy pótlék vagy,
semmi több, bármikor eldobható darab.
Keresni egy átlagos, szürke hétköznapot,
amikor kiszúrod magadnak
azt az idegent, akit boldoggá tehetsz.
Ettől a nyártól én már nem akarok semmit.
Égett szagú szerelem ring a határon,
vörös szemű, bárgyú alkony.
Elbúcsúzom,
magamba csukok minden verset,
nem, már nem akarom,
hogy szeresselek.

Varga Melinda (1984-)

Krusovszky Dénes: Ornamens

Jelenléted

rétegei

összecsúsznak

lassan,

rád nehezül

az is, amit

elhallgatsz ma-

gadban.

Mint a csempe,

leválik a

szavaidból

néhány,

erőlködsz és

bizonytalan

arccal reszketsz

némán.

A levegő

mozdulatlan

vesz körbe, és

forró

lázadban az

állkapcsod úgy

csattog, mint egy

olló.

Saját tested

zajából majd

kiválik egy

hangsor,

egy idegen

szempár nézi,

hogy ordítva

alszol.

Krusovszky Dénes (1982-)

André Ferenc: életszag

meddig érsz te élet és ma meddig cipelsz messze?
rám szakadva lóg az ég, és elkopott a látvány is,
úgy feszülve rá a térre, mint precíz keresztre,
bont ki tompa létezés, terül hasra párna párizs,
és ha létre csalni kéne barna lélegzetvételem,
próbálkozva elbuzogva csámpás térigény kigördül,
szétgömbölyödve hajban az álom, ezen privát kertészetem
nyomán a számban, e lomha tájban mindig virágföld ül,
és elcsorog minden itt, akár amolyan mintha-pillanat,
mi összetart, mint haldoklót a betompult fekhelye,
és letrágyázható hangom a légben körbe szétszalad,
ingadal kilendül épp, s úgy mondom, mintha tetszene,
hogy megint megjött a bú, félszuszogásnyi banális bánat,
hátat fordítok hát neki, s megmarkolom a két bokámat.

André Ferenc (1992-)

Nagy Balázs Péter: Egy búvóhelyre vágyom

Erősen vágyom egy búvóhelyre,
azt ne mondjam, óvóhelyre,
ahová visszahúzódva, csiga
házába, lovag túlméretes páncéljába,
elrejtőzhetek a világ elől.
De ez a búvóhely nem
tőled óvna, pedig hát
a világnak része vagy te is,
bár kilométerekre tartózkodsz, a város másik felén,
körbeleng mégis az illatod,
megjelensz erre-arra utca-
sarkon befordulva, ahogy sietek a
törzskocsma törzsasztala felé,
meg ne tudd, már megint
inni akarok, elittad már, mondod,
túlzol kicsit mindig, aztán
elbújsz egy angyalszárny erezett
tollazatában.
A részem kezdesz lenni,
bennem is engem követsz,
a búvóhelyre, ahol – gyorsan
összefoglalni, hogy is lehetne? –
igazából ugyanaz van, mint kint,
csak bent. Akkor minek vágyom rá ennyire?
Isten tudja – vele amúgy is lenne dolgom –,
mikor körbeleng mindig-mindenhol az
illatod, mikor téged várlak, tőled rettegek
egy utcafrontot pásztázó búvóhely magányában.


Élő Csenge Enikőnek

Nagy Balázs Péter (1994-)

André Ferenc: Zongorázni a mindenséget

Meddig tűrhető még
a hangközök harsány
egymásra kacsintása?
ahogy a tompán lüktető taktust
felváltja a szemkontaktus, két
frekvencia egymásba olvadása,
ahogy jön és felborzolja a bőrt
bújós odasimulásával?

Kié a felelősség, ha áthúrozzuk
az idegeket, ha a lélegzetvételt
szimfóniává komponáljuk?
Kit terhel, ha áthasítja a sejtfalakat
a mezzoszoprán óvatos, de éles
hajlításaival, a csontok üregeiből
fuvolaszó szusszan, a test megadja
magát, és eleven zenévé lesz?

Hangszertokká merevül a bőr,
óvja a rezonanciát az indulatoktól?
Levegőbe írod láthatatlan térképeid,
a kiismerhetetlen – és mégis otthonos –
útvonalakat, ahogy a hangok kiszakadnak
az anyagból, felgyűrik a levegőt,
és megrezzentik a dobhártyát,
a megrendülés epicentrumát.
Eltanulja a hullámok nyelvét,
amelyen csicseregnek egymás közt,
a patakok és a klarinét hideg lehelete,
pintyek csacsognak, és felbúgnak
a lombok rácsozatából formált brácsák,
a nyelvet, amelyen elmesélhető
a felhők ütemes futása,
a zápor, ahogy szomjasan nyeli
magába a föld, ahogy felisszák
a vizek, ahogy kutyák orrán
gyöngyöződik, és ezen a nyelven
hullámzásod, egyetlen rettentő
művé komponálod.

Ki masszírozza ki a prímások
ujjbegyébe szorult görcsöket,
mit mesélnek a hegedű húrjai
a hóként szitáló gyantának,
s a vonó mit tanul el a lófarkszőr
szálaiból, a feszülésből,
mit ismer meg a vágtából,
a nyerítésből, a mezők háromnegyedes
ütemre hajlongó füvéről?

Hogy zárod a vonalak közé a világot,
aminek hallása tőled megtagadtatott,
de izmaidban, vesédben, húsodban
érzed még a rezdüléseit?
A világot, mely a benned burjánzó
dallamokból tanulja meg saját
susogásait, zúgását, buzzanásait
és zendülését?

Hogy a belőled indázó nyelvben
tapadtak jelentések a hangokhoz,
tőled tanulták el a kövek
a csikordulást, tenger a morajlást,
tűz a sercegést, szél a duruzsolást?

Tőled tanultak bőgni a szarvasok,
hangjaid hullámaira rendül a föld,
ha kell, allegro mozdulnak a kéreglemezek.

Te, aki nyelvet adtál a téli éjszakának,
miattad szökken Esz-mollban
vadász és préda vérében az adrenalin,
megírtad az örömtől felhevült vér
vörösen lüktető ódáját,
és megírtad a némaság
legádázabb rezdüléseit,
a hangközökbe zárt hiányt!

És most, látod, hiába transzponáltad
hangjegyekké a létezést, oldottad
nyelvvé az anyagot, mert a zene,
ez a nyughatatlan szerető
cserbenhagyott végül.

Saját fejedbe zárt a mindent
átívelő szimfóniád, sodorják
benned a belek, a pumpáló
vérerek. Zongorázni tanítottad
a mindenséget, s most műved
ránk hagyod, mert már
csak magadban hallhatod,
de többé át nem élheted.
Mert már csak angyalok
nyelvén szól hozzád a teremtés,
mely pulzáló némaság.

André Ferenc (1992-)

Taizs Gergő: Chloé, mielőtt

Üdvözöld a párolgásból eredő hőveszteséget. / Utazz minél távolabb magadtól. Keresd a hegyek társaságát.

Hommage à Vian

A szőnyegmintán a fény változó méretét centized.
Minden napszakban egyre csak csökken. A sorvadás
mértéke egyenesen arányos a zsugorodó ajtókerettel.
Sarkot képzelsz a gömbnek, az üvegfalra mályvaszín
homályt. Mellkasod koncertterem, tüdődet hangszerelt
lótuszvirág üteme szaggatja. Semmi meglepő nincs
a szirmok csontfehér fájdalmában. Annyi mindenről
szóltak előre. „Könnyíts ruházatodon, vesd le prémes
kucsmádat, hiúzbőr kabátodat hajítsd valamely kitalált
sarokba. Üdvözöld a párolgásból eredő hőveszteséget.
Utazz minél távolabb magadtól. Keresd a hegyek társaságát.
Ne felejts el lélegezni. Folyadékból kétkanálnyit naponta,
ne többet.” Utad mellett sajátos díszítő elemek,
koporsóformájú virágágyások sorjáznak.
Az állami lelencházak kirakatában halódó lámpák sercegnek,
még épp láthatod a penge villanását. Ahol régen
hajszálaidat harapdálták, most földig ér az ég.

Csukott szemhéjad mögül is kivehetők a felhők zúzódásai.

Taizs Gergő (1984-)

Horváth Krisztina: Forralt bor

Az éjszaka egy Van Gogh-kép,
gesztenyefavirágok a lámpák az
Andrássy úton. A fejemben
fotocellás ajtók, most nem mehet
át semmi, csak ez a forralt bor,
ez a bágyadt, zsibbasztó melegség.
Mellettem ülsz, és valahogy mégsem,
most, most nem szabad rád néznem,
hmm, igen, milyen nagymamafílinges
ez a piros pöttyösbögre, csak kár, hogy
hozzáragad a kezem, és le is öntöttem
magam, ilyenek. Ellopom az érzéseidet,
és madzagon húzom őket magam után,
olyanok, mint a türkizkék szemceruza,
öltöztetnek és vetkőztetnek egyszerre.
Rád peregnek a gondolataim a füstfelhőn
át, eltévesztjük a mozdulatokat, mint egy
rossz francia filmben, és úgy nézel végig,
ahogy az óramutató jár körbe-körbe. Háttal
egymásnak dőlve bámulunk a semmibe.

Horváth Krisztina (1986-)

Visky Zsolt,: Mellékdal

Már rég írtam, még Ádámoson,
az Ilyen világ ez a világ címűt,
kevésnek találtam, amin akkor
túllépni készültem éppen,
a direkt könnyed verseket,
a sok steril ablakot,
a napsütötte csendéletet
a lépcsőfordulóban,

oda kéne visszatérni, abba a kevésbe,
az ismerős mellékesbe,
mellékutcák, -ajtók,
vissza a sok mellékszálba,
lökött mellékneveinkbe,
meg volt ott egypár rendes is,

szokványosak, mitagadás,
de mitagadás, találók,
amikor például négy soron belül
kétszer írtam le, hogy szép vagy *,
s ezt nem tettem hozzá, de nyilván a
mozdulatlanságban is
(sőt akkor éppen főleg abban),

oda kéne visszatérni, a mozdulatlanságba,
legyünk egy kicsit még csendélet vagy mi,
valami tompa maradás a lépcsőfordulóban,
(nem kéne mindent vagymikre hagyni),
álmomban, képzeld, ott jártam nemrég,
és képzeld, már csak lépcsőforduló van,
senkiföldje, átmenet, s egy élénkebb téglalap
a fal napszívta mintáin, mint
direkt steril rész, tudod,
az összejárkált hóban.

* (itt mindenki szép)
– részlet –

szép vagy, testeden
fényes kis ablakok,
néha kicsit nagyok,
szép vagy, én is az vagyok.

Visky Zsolt (1988-)

Marton Réka Zsófia: A hinta panasza

Valahol távol hintán ül az éjjeli szél
Néha nyikorogva, mikor senkiföldje a játszótér.
Elhintázza a bántottak évezredek alatt
rozsdássá kopott panaszát,
Majd továbbsajdul,
Mint a nyughatatlan,
Hidegfront utáni gondolat.

Marton Réka Zsófia (1987-)

Závada Péter: [Talpam alatt...]

Talpam alatt a mozgás lecsiszolt helye,
ahol haladok, nyúlik a sík, egy réteg elterül,
a merőleges felületek metszik egymást,
megtörik a rájuk vetülő sötét.

Vacog az él, hadar, beszámol,
a padnak támasztott furnérlemez szálai,
mint egy elázott nyáj, összetapadnak,
ha újra esni kezd, hízik a pép.

Gáncs nélküli homály, nem zökken ki sehol,
egy zsák lefogy, fény híján koplal a gyep.
A krákogás finom mellékzöngéiben
kiszáradt, keskeny zörgés: lerakódó avarropogás.

Hagyom, hogy a vastraverz, mint egy halántékon,
keresztülrántson a tompán sajgó parkon.
Ahol haladok, horzsolt idegenség marasztal,
kisajátít egy hely: harántcsíkozott beton.

Závada Péter (1982-)

Szabó Imola Julianna: lenni

éjjel ideér egy újabb
évszak
amióta ismer minket
óv betakarja a házunk
innen látni a lovakat
a hátuk ívét
nyaranta szelet hoz
telente olvad
a fény hálót sző
a ráncokon
új és régi
vonalain
megkopik az ösvény
őszülünk
űzött vad az erdő felől
eteted és itatod
szelíden alszik
a kiégett füvön
árnyéka mögénk szalad
innen ellátni a
dombokon túlra
arra futnak a csordák
mi lesz a tájjal
ha elmúlunk belőle
ha kivonódunk
téglapor és mész
mi házat építettünk
nem szavakból
nem ígéretekből
a telekben a tűz
a nyarakban az eső
innen látni a madarakat
zuhannak a fövenyen
szelíden alszik a rét
ha elmúlunk kiterítenek
a fénybe
fekszünk arccal a
földnek
bogarak a porban
mozdulatok
ahogy összeforr az ín
és a csont
közös ritmus
puhán pattogó szavak
a tető egy hát íve
megtart minket
mi építettük
fényből gyúrt falak
fekszünk
nem ígérte senki
hogy a vadak egyszerre futnak majd
ha az idő feleszi a legelőt
egyszerre ráncosodik
egyszerre simul
egyszerre hűl ki a test
nem a szavak
csak a szelídség
elválaszthatatlanok
mint a nappal
és az éjszaka

Szabó Imola Julianna (1984-)

Györe Bori: Hiszekegy

káromkodásaim azok a
basszamegek amiket apám
a fogai között sziszegett
szenteste míg a fenyő
törzsét farigcsálta a gangon
figyeltem aztán évekkel
később hangosan kimondtam
helyette sörösüvegeket törtem
valakivel akiről azt
hittem egy életre szól

Györe Bori (1981-)

Nagy Balázs Péter: Tizennégysoros

Lennék díszletmunkás, akit kiszúrnak a nézőtérről.
Lennék romkomban mellékszereplő, akit se nem szánnak, se nem szeretnek.
Lennék frappáns üzenet, amire nem válaszolsz.
Lennék háttérben egy színátmenetes csík vagy síkidom.
Lennék egy olyan anyajegy, amit ritkán vesznek észre.
Lennék egy sokadik öngyilkossági kísérlet behegedt nyoma.
Lennék tampon, ami konyhakőre esik és nem használod.
Lennék porfogó könyv, amit nincs szíved kidobni, néha magad mellé veszel, hátha elolvasod
és lennék valami egyszerűen igaz vagy kevésbé hazug.
Kurva sok minden lennék, csak én ne lennék!
Lennék nyugodt.
Lennék jelentéktelen, de hasznos, nem tudom, például egy powerbank.
Lennék egy lefestett falfirka, ami halványan áttűnik.
Lennék egy súlytalan félreértés, amit feledhetően oldunk meg, mégis szép emlék.
.

Nagy Balázs Péter (1994-)

Tobias Lorowicž: A tizedik

óráit szűkebben méri a napkorong
s szürke festékbe nyúlt karja
a mindenség malomkerekének
- üdvözlöm az őszt
az őszinte hírnököt.
egy vonat ablakából láttam mindezt

amikor a hold köszöntve szólt
a felhőkhöz amiket tejfelszínűre festett: szerencsém csak hogy
éberen láthattam a percet
amikor az összes reggel
összes torz hangja átfordult
egyetlen egyszerű dallammá.
és megragadott a nyugalmassága
hogy nem rejtegeti fehéredő hajszálait
senki elől sem. a párás minták mögött
sárgára és bordóra parancsolt
minden formát a hanyatló fény:
bő gatyájukban a feketetollasok
és a tüskéshátúak örömmel
csapták össze a múló év
vérével telt kupáikat egy új jövendőre.
friss és kövér borral koccintottak;
reményeiket nem szorította
a fáradt avar füstje alá
a föld kérgéhez semmi sem
...semmilyen apró
még nemlétező kérdés.
lakomájuktól dörögtek a táj szénagurigái
és a pajták összes kapuja;
hiába köpköd majd reggel zúzmarát
és vörös szikrákat a nap
most tücskök és békamuzsikusok
kísérik brácsán fáradt nyugvását.
integetnek még a születő fűszálak között kíváncsiskodó gombafejeknek.
s az éjjel közepén a rideg fotonok bölcsője körül a láthatár; fényt és reményt ad
lámpásával milliomnyi kis bogár.

Tobias Lorowicž (1985-)

Szabó Imola Julianna: Az utolsó magyar

Az ajtó lefekszik, a kályha kimozdul
A tetőnek szárnya nő
Az ablakomban az ördög átka
S a martalék közt sok zagyva egybegyűlt
Ott körül forog a nyelv hegyén
Álmatlan ágy, fülemile szó
Hosszú nappalok, sejtelmes éjszakák
Mind ismeretlen, mind fegyvert köt
Rejtett magányt mérlegel
Az eleven érzésben
Csak a szél nem jár felé
Áll a küszöbön
Mint anyám a háború csövében

Szabó Imola Julianna (1984-)

Makó Ágnes: Egyszerre

Egyszerre kellene elhagyni mindent,
a teljes csomagot,
mint amikor a bőröndöt egy másik gépre teszik fel,
és csak várod a zoknikat, ingeket,
telefonálgatsz, de aztán feladod,
más dolgod is van,
elfogadod, hogy örökre
a bőröndben gyűrődnek egy másik földrész
nagyvárosának poros raktárában.

Egyszerre kellene elhagyni
a cirkó kattanását,
a kilazult parkettát,
az elduguló lefolyót,
a szobanövényt, ami évek óta egy centit sem nőtt,
a kedvenc zöldségest, aki ajánl, félretesz,
a folyótorkolat alakú repedést a járdán
és minden olyan járdát, ahol leszegett fejjel is tudom,
merre járok.

Egyszerre kellene elhagyni
a szomszéd néni frissen sült pitéjét,
amit szalvétával letakart tányéron hoz át,
az arcomba nyomott tuti tanácsot,
mindenkit, aki látta, hogy próbálkozom,
aki átsegített, átlökött vagy átvert,
aki majd hív, és tényleg hív,
aki emlékszik a gyerekkori kézírásomra,
akikkel vannak közös fotóink
és akik ismerték az eggyel fejletlenebb verziómat is.

Egyszerre kellene elhagyni
a rutint, ami a felszínen tart,
a ciklust, amiből tudom, hol járok,
a bizonyosságot, miszerint
kedden viszik a szemetet,
szerda kilenckor megbeszélés,
pénteken már alig látok.

Egyszerre kellene elhagyni
az ébredés előtti utolsó fordulást,
az előre tudott mondatot,
a pirítós illatát,
a Hahó, megjöttem!-et.

Ha sikerülne ezeket egyszerre elhagyni,
a súlyom nagyja elillanna,
eltűnne belőlem sok száz kiló ember,
több millió tonna tárgy,
szökési sebességre gyorsulnék,
és ott teremnék, ahol nem tudják, ki vagyok,
ahol nem tudják, mi az, hogy ember,
ahonnan a Föld halvány fénypont,
alig látszik,
az sem biztos, hogy ott van.

Makó Ágnes (1983-)

Demeter Arnold: Dióhullás

Igaz, amit mondanak az emberről.
Vagy mindent összetör,
vagy őt töri össze minden.
Hogy hull a dió,
abban nincs semmi idilli,
a közelgő telet jelzi.
Minden élet egyel több halál.
Hiábavalók a könnyek. Én
csak nézni tudlak, életre kelteni
nem. Megölni meg nem akarlak.

Demeter Arnold (1996-)

Györe Bori: Szárnycsapás

szárnycsapásnak tűnt
pedig semmi sem történt
csak feküdtünk az ágyon
tudtam
hogy kint fúj a szél
és hogy a parketta jéghideg
te meg pont úgy értél hozzám
ahogy elképzeltelek
bizsergett a lapockám
mintha
most akkor az volt
vagy nem

Györe Bori (1981-)

Tokos Bianka: Valaki

Mint akire nem kevesebbet bíztak,
mint a világegyetem titkait. Úgy ülsz
előttem, az illatod betölti a nappalit.
Azon aggódsz, hogy elszaladnak
a percek, amiket csak nekem
tettél félre. Kitöltöd az életem.
Mint én a vizet néha a pohárba,
ha engeded, csak azt iszol, a többi
drága, mondod. Majd aztán azt
közlöd velem, hogy én meg a tiédet,
de teljesen, mosolygás a képeken.
Közös múlt, nézzük, hogy mit
örökített meg a gép, nekünk,
veled, mintha ismernénk az életet.
De nem. Csak néha sejtünk valamit,
de elvetjük, mert nem biztos,
majd nő belőle más. Újabb
fotómontázs. Pillanatok, csak
hogy legyenek dolgok, miket
majd valaki később előszedeget.

Tokos Bianka (1991-)

Fekete Anna: Mindig, pontosan

Egy riadt, mozgó pontot figyelsz az égen?
Vagy talán imádkozol valamiért? Lehet repülő,
madár, eltévedt kődarab. Vas és szén és víz
minden test, és csak a vágyakozás vagy az imádság
képzeli, hogy félig-meddig ismerősek. A szeretet
saját jeleit keresi, ezért a vágyott tárgyat sejtig-atomig
újrarendezi. Így téved Isten is, mikor a jókat
és a rosszakat akarja szétválasztani.

Fekete Anna (1988-)