Napszakok csörömpölnek egymásba, és
visszaszivárgunk kilyukadt álmainkba.
Konok megszokásunkká silányult a lét.
Zsigereinket erjedt vágyak marják,
De megköszönhetjük, hogy bábbá faragott
a világ; nem kötelességünk meghalni sem,
Bár lelkünk szélhüdött tájakon csatangol.
Molnár Zsolt (1983-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése