szürkébb hidakat borítanak a duna ezüstös arccsontjára
a szelek néhány méterrel arrébb nem látszanak
a fakó hídpillérek öt fehér szálka tartja ezüstös áramlásban
a mozdíthatatlan víztömeget
árnyékot vetve a téli fákra egymás arcát csókoljuk
nagy ritkán bele az éjszakába
maroknyi fény a lélek most benned élek fala vagy a
dörömbölésnek amikor kilépek
hét nyaláb egyesül és szivárvánnyá hasad
az égen elhasznált csillagok égnek
lángjai az engesztelésnek és úgy szikrázik a menny
hogy mindent fölszentelhessen óbuda felett öt hófehér kereszt
szára az éjszaka súlya alatt meg ne görbülhessen
amikor hófehér rácsok között átkukucskál isten
és évgyűrűkre hasad a vízen úszó törzsek
sziluettjében a föloszthatatlan belső végtelen
Murányi Zita (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése