évszak
amióta ismer minket
óv betakarja a házunk
innen látni a lovakat
a hátuk ívét
nyaranta szelet hoz
telente olvad
a fény hálót sző
a ráncokon
új és régi
vonalain
megkopik az ösvény
őszülünk
űzött vad az erdő felől
eteted és itatod
szelíden alszik
a kiégett füvön
árnyéka mögénk szalad
innen ellátni a
dombokon túlra
arra futnak a csordák
mi lesz a tájjal
ha elmúlunk belőle
ha kivonódunk
téglapor és mész
mi házat építettünk
nem szavakból
nem ígéretekből
a telekben a tűz
a nyarakban az eső
innen látni a madarakat
zuhannak a fövenyen
szelíden alszik a rét
ha elmúlunk kiterítenek
a fénybe
fekszünk arccal a
földnek
bogarak a porban
mozdulatok
ahogy összeforr az ín
és a csont
közös ritmus
puhán pattogó szavak
a tető egy hát íve
megtart minket
mi építettük
fényből gyúrt falak
fekszünk
nem ígérte senki
hogy a vadak egyszerre futnak majd
ha az idő feleszi a legelőt
egyszerre ráncosodik
egyszerre simul
egyszerre hűl ki a test
nem a szavak
csak a szelídség
elválaszthatatlanok
mint a nappal
és az éjszaka
Szabó Imola Julianna (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése