a teljes csomagot,
mint amikor a bőröndöt egy másik gépre teszik fel,
és csak várod a zoknikat, ingeket,
telefonálgatsz, de aztán feladod,
más dolgod is van,
elfogadod, hogy örökre
a bőröndben gyűrődnek egy másik földrész
nagyvárosának poros raktárában.
Egyszerre kellene elhagyni
a cirkó kattanását,
a kilazult parkettát,
az elduguló lefolyót,
a szobanövényt, ami évek óta egy centit sem nőtt,
a kedvenc zöldségest, aki ajánl, félretesz,
a folyótorkolat alakú repedést a járdán
és minden olyan járdát, ahol leszegett fejjel is tudom,
merre járok.
Egyszerre kellene elhagyni
a szomszéd néni frissen sült pitéjét,
amit szalvétával letakart tányéron hoz át,
az arcomba nyomott tuti tanácsot,
mindenkit, aki látta, hogy próbálkozom,
aki átsegített, átlökött vagy átvert,
aki majd hív, és tényleg hív,
aki emlékszik a gyerekkori kézírásomra,
akikkel vannak közös fotóink
és akik ismerték az eggyel fejletlenebb verziómat is.
Egyszerre kellene elhagyni
a rutint, ami a felszínen tart,
a ciklust, amiből tudom, hol járok,
a bizonyosságot, miszerint
kedden viszik a szemetet,
szerda kilenckor megbeszélés,
pénteken már alig látok.
Egyszerre kellene elhagyni
az ébredés előtti utolsó fordulást,
az előre tudott mondatot,
a pirítós illatát,
a Hahó, megjöttem!-et.
Ha sikerülne ezeket egyszerre elhagyni,
a súlyom nagyja elillanna,
eltűnne belőlem sok száz kiló ember,
több millió tonna tárgy,
szökési sebességre gyorsulnék,
és ott teremnék, ahol nem tudják, ki vagyok,
ahol nem tudják, mi az, hogy ember,
ahonnan a Föld halvány fénypont,
alig látszik,
az sem biztos, hogy ott van.
Makó Ágnes (1983-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése