bögre kávét egy könyvtár
közepén, véletlenül, amiért
napként bolyongott benne
a lámpa fénye. A barna lé végig
csorog a karodon, elszínezi
a nyitott könyvet. Letörölhetetlen
következmény.
Óceánok fenekén a kagylók,
úgy ölelik a naplementéket, mint dyptichon táblák
a teremtésről szóló szavakat.
Bocsánatot kérsz,
tőled nem kérdezi meg senki,
hogy vagy, miért voltál
ilyen béna, nem szólnak
rád, hogy kávézni ezen a helyen
szentségtörés.
A könyvtáros arcát nézed
miközben elképzeled, milyen érzés lenne
neki elmondani minden rossz tettedet,
de aztán újra eszedbe jut az óceán,
hogy állóvíz, bár hatalmas, mégse mos el
semmit. Hiába
értem a metaforákat, még mindig vízfelületeken
nézek bele
a napba.
Örülnöm kellene, hogy itt nem
csinálnak ügyet pár csepp
könyvre folyt
kávéból. Hogy nem érzik
szentségtörésnek.
Ahogy naponta megszegett
ígéreteink sem veszteségek.
Semmi gond, emberek
vagyunk, baleset, megesik,
legalább nem
szakadt el, olvasható
így is.
Mint amikor egy templomban
állsz, és a fény úgy törik
meg az ólomüvegen, mintha a dolgok
természetéről akarna mondani valamit – de közben elfelejted
a mise szövegét, és arra gondolsz, mi lesz
vacsorára, ilyenek
a bocsánatos bűnök, véletlenek, foltok
egy sosem tiszta
lapon.
Mint amikor a szerelemről írsz, aztán kidobod,
mert túl
őszinte, nem így szoktak
a szerelemről írni.
De amikor megkérdezed, mégis hogy
legyek tiszta egy lapon,
amit mindenki összekent már,
csak a könyvtáros néz rád,
mint a fény, ami átszűrődik
az ólomüvegen, és a dolgok természetéről
mondana valamit, de soha nem tudja,
mit világít meg. Vagy az óceán, ami mozdulatlan
mélységével mindig visszatart valamit.
Posta Marianna (1983-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése