nem beszélte senki más, csak én. Most,
ha újra hozzám érnél, talán nem is érteném.
A tükörben egy-két mozdulatod
elmosódva, újra látom, és visszhangzol a csupasz,
képek nélküli falakban.
Ha unatkozom, kopott tárgyakból összeraklak -
berendezlek magamban.
Aztán este az álmos felhők közé fújlak -
régi cigarettádból, amíg az ízed érzem.
Elfüstölögsz, lassan hajnalban. Nem marad rólad,
csak egy hamutálnyi emlékem.
Necz Dániel (1989-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése