Agyagból formállak meg, hajaddá
a fűszálakat varázsolom, szemeid
tenger mélyén fekvő kagylók.
Szíved helyén holdkorong,
gerinced tejút,
csontjaidon izzanak
a csillagok.
Kedden kékuszonyú hal vagy.
Pikkelyeiddel fölsebzed a vizet.
Kopoltyúdtól hullámzik a tenger.
Húsodban só csomósodik,
éget, mint egy mérges növény,
rágja bordád törékeny faágát.
Észre sem veszed,
eltűnsz egy jeges szakadékban.
Szerdán sziszegő kígyó vagy.
Feltekeredsz a lábszáramra,
mindenhol velem vagy, és suttogsz.
Legszívesebben kitépném
a nyelved, elásnám a kertben.
De nem merem. Félek, összefonódna
a gyökerekkel, és egy nap a növényeim
a te hangodon szólnának.
Csütörtökön te vagy a madárijesztő.
Némán állsz a semmi közepén
csíkos ingben, hózentrógeres
nadrágban. A szél legszívesebben
kiszakítana a földből, föl-alá cikázik,
ráül az árnyékodra. Egész nap fogom
a lábad, és beszélek hozzád,
ne szállj el.
Pénteken erdő vagy.
Fáid átszúrják a felhőket,
fennakadnak ágaikon, mint a díszek.
Ahogy szuszogsz, zizegnek a levelek.
Éjjel elkerüllek. Fekete vagy,
egyre közelebb jössz
az utcákhoz, vonyítanak tőled
a kutyák.
Szombaton anyám vagy.
Zöldteád illata a falakra lapul,
bőrödön átragyog a Nap,
fénye beteríti az egész házat.
Valamennyi isten báránya
közül téged szeretlek a legjobban.
Mindenhova követlek, mindenhol
hidegebb van, mint az árnyékodban.
Vasárnap templomharang vagy,
kondulsz, a valóság megroppan.
Reszkető ablakokból néznek
az életre kelt, zongorára ült babák,
kivonulnak a ruhák a szekrényből,
táncolnak. Lehullanak az utcatáblák,
felcseréljük a szavakat beszéd közben.
Amikor elhallgatsz, akkor tűnik fel,
hogy minden csak varázslat.
Kopriva Nikolett (1996-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése