Závada Péter: Hely az időnek

(1)

Létezik egy part, ahol most néhány
perccel később van. Ott már tudom,
hova fut ki ez a mondat, mint egy utca,
aminek innen még nem látszik a vége.
Lehet, hogy ez is csak egy tengerre
merőleges sikátorba torkollik,
ahová rendszeresen zavarodott sirályok
sodródnak be, hogy soha többé ne
találjanak vissza a vízhez.
Azon a parton a házak, akár a napraforgók,
észrevétlenül fordulnak a fény irányába,
és az átmenet nélkül beálló sötét
minden este új nevet ad az utcáknak.
Ott már tudom, hogy az órák bennem
öltenek testet, és nincs elég hely
az egyre halmozódó időnek.

(2)

Mindig két esemény között állok.
Kitámasztom őket, nem engedem,
hogy egybeomoljanak.
Kezem a jövő falára simul.
Gyanútlanul rámarkol a hűvös kilincsre
az ajtón, amin hamarosan benyitok.
Meglehet, hogy mégis tud valamit,
amit én még csak nem is sejtek.
Magától nyúl oda, ahova kell,
mindennap kicselezi helyettem a halált.

(3)

Nem érek véget a bőrömnél.
Határaimat, mint egy trapéz szárait,
átlépem, túláradok megismerhető
partjaimon.
A külvilág a testemhez ér,
beszivárog a pórusokon. Nézlek,
miközben a mellkasod zaklatottan
hullámzik, ahogy a hold tömege
magához húzza a nyugtalan tengert.
Aztán már csak az egyértelmű ég,
egy vitorla nélküli árboc magánya,
a cserjék, ahogy uralmuk alá hajtják
az öblöt.
Kimondanának minket a szavak,
de a torkukon akadunk.
Föltorlódunk egy megszólalás szűk
keresztmetszetében.

Závada Péter (1982-)

Ozsváth Zsuzsa: Ima

Talán nem leszel olyan egyedül, mint a kisujjam.
Nem fogsz kijárási tilalom előtt
három perccel tolvajként osonni a kihalt utcákon,
takarodó után öt perccel szökevényként beesni a lakásba.
Nem fogsz rettegni a büntetéstől, egy piszlicsáré kihágástól,
mintha ötéves lennél, rogynál térdre, szétszórt kukoricára.
Füleid készenlétben, a fejmosás másodpercek kérdése.

Te csak szeretni akartál.
Hosszú éjeken át imádkoztál az idő urához, hogy adjon még
pár percet, legyen ideje a szeretésnek, hogy felnőjön,
felkeljen a kukoricáról, levesse az elnyűtt éveket, penésztelepnyi
emlékeket, és hadd legyen az, ami mindig is volt,
ami fizetsége és hivatása mindazoknak,
akik kérik, hagyjon még pár percet.
Talán nem leszel olyan egyedül, mint a kisujj

Ozsváth Zsuzsa (1992-)

Takács Nándor: Átkelés

Törtető gazok zavaros árkaiban,
nevenincs erdők tiltott sikátorain
a menedékre térő, ha magát átverekszi,
szemcsék és közök mozaikja tartóztatja fel,
változó áramlatokkal a nem szűnő zúgások között,
s bár az igyekezet cipeli tovább,
mit a sűrűből magával hozott,
minden elpusztul egy pillanat alatt
a sodrások keltette mezőben,
csak a túloldali fák képe marad
az esélyt latolgató szemekben.

Takács Nándor (1983-)

Skobrák Máté: Fák közé

Minden ösvény befele vezet,
gondolod, miközben gyalogolsz,
és egyszerre egyszerűen
képtelen vagy elképzelni,
hogy vége van valaminek.

Nem hiszed el,
hogy ki lehet innen keveredni,
a fák közül csak fák közé mehetsz,
és lassan nem látod értelmét
kifejezéseket keresni.

Mintha minden gondolat
egy tagolatlan hallgatás része volna,
mintha valaki csak álmodná az erdőt,
benne ahogy bolyongsz egyre beljebb.

Skobrák Máté (1990-)

Simon Márton: Dal helyett II

ha egyszer a konyhaasztalra dőlve
majd mélyen és üresen végre alszom
váratlan fáradva el ahogy legjobban szeretek
és majd csak a tévé ami lenémítva villog
mintha álmodna helyettem és hírek lesznek benne
valahol megint partra vetette magát
néhány bálna de majd nem nézi senki
ahogy a kép előterében a magányos riporter tátog
szürke víz mögötte tanácstalan környezetvédők
jól látszik hogy valaki lefekszik az egyik bálna mellé
szinte hozzábújik mint aki aludni készül
átlagos éjszaka lesz alszom én is végre
mert többé semmi sem jut eszembe rólad
csak marad a megírhatatlan szándék
hogy kéne de már nincs mit
így marad meg végül minden amit nem tudok
a bálnák se tudják miért csinálják csak kell
az érzések meg egyformák mint az állatok
ott a nagyobb vizek íze áll majd kék csomagolásban
az asztalon könyökömnél de eszembe sem jut többé
milyen sós is egy test látod már az is nevetség
ha csak vers marad belőled de akkor írni sem tudok már
fekszem csak hirtelen fáradva el mintha úszás után
mellettem hatalmas kék sötétség
és a parton kinn a vizek lakói mind
tehát a mélyben immár semmi sincs

Simon Márton (1984-)

Körtesi Márton: Ma este is lemegy

(kedély-kredenc-filigrán-batikol)


Mint véletlen összeakadt tekintetek
mélyéről felbuggyanó közöny,
zavartan visszanéz a láthatár
a tárgytalanul pásztázó alanyra.

Filigrán felhők ráncolják azúr homlokát,
a várdomb elegánsan felhúzott szemöldökében
dacos kérdőjel csüng, mint elharapott
felismerés szomja az igazolás után.

Bizonytalan mosolyként szürkül
a távolságba, és kienged magából
minden külsőleges kedélyt:
mint üres kredenc beköltözés előtt,
önsúlyán pihen a táj.

Megindul aztán, tán meg sem állt előbb,
elmézesednek bőrén a pórusok:
szikrázó szemét lesütve
magára batikolja ma este is
az örvénylő érzékek bíbor szignumát.

Körtesi Márton (1990-)

Szabó Imola Julianna: Másik élet

Ez már egy másik madár. Ánya finoman szorítja kezem. Hűvös az ablakon beömlő
táj. Már november. A fagy szemcsésre csipkedi az üveget. Bent vagyunk. Fűtésre is
telik, lámpafényre is futja. Ánya nem engedi el a markom. Szinte belebújik a tenyere
a bőrömbe. Kicsi kéz, törékeny arc. Látom, hogy fázik. Hogy idegen ez a furcsán pu‐
ha világ. A szekrények, az illatok és a folyton beszüremkedő idegenség. Megnyugta‐
tom. Ánya néz, szinte megfest a szemeivel, átváltoztat a tekintete. Azt hiszem, hogy
szép leszek. Azt hiszem, hogy befonja a hajam és megmossa az arcom. Semmi ránc,
csak pír. Közben szorít. Remegve gyújtom meg a gyertyát. Dédmamára gondolunk,
akinek a lelke olyan vaskos volt, mint a szenes‐vasaló, amivel a grófék ruháit vasal‐
ta. Hamar őszült, a ruhája is elszürkült. Keményre fáradt ujjaival támasztotta a há‐
tát, ami a föld felé húzta, mint egy csontos köpönyeg. Van, aki nem az idővel öreg‐
szik. Hanem a novemberekkel. Ánya még kicsi hozzá, hogy értse, ahogy az üveghajó
elsuhan a fejünk felett. Halkan csattannak a felhőkhöz a lapátok, a gyertya renyhe
fénye meg‐meg remeg. Nem gondolok semmire. Ánya felnéz. Bámuljuk a tejszerű
távolságot és az idegenséget. Felöltözünk. Még mindig nem engedi el a kezem. Csak
amikor kilépünk az ajtón. Csak amikor átjár már rajtunk a nedves szél. A halottak
hajói pedig sorra úsznak a háztetők felett. Egyszer van ilyen nap az egész évben.
Suttogok Ánya fülébe. A hajók üvegfeneke megcsillan a fagytól. Finoman hűl a ke‐
zem. Ánya nem engedne, de tudja, hogy nem maradhatok. Hogy az éjszaka átvisz a
tengeren. A távolságon. Az üvegcsónak elúszik majd, én nézem, ahogy nyomokat
hagy a koszos esőben. Ahogy nélkülem fekszik el a tavon. Ahogy mázsa lesz a kezem
és madárrá dermedek. Ahogy megfagyok nélküle az üvegszerű égen, mint egy abla‐
kon, ami kívül rekeszt.

Szabó Imola Julianna (1984-)

Murányi Zita: ablak

olyan idegen vagy
mint ezek a távoli fények
a nap csókja a hold ölében
reszketni kezd
nem jössz beljebb
kezeden sugara egy
régi délelőttnek
megkarcolja az üveget
a tejút is kettétörhet
ebben a kiégett tűzben
mintha halottak lennének
az esték haragos színére dőlnek
az égitestek
parányai amit isten se adhatott az égnek
vacogva szórják szét a legmélyebb
olthatatlan sötétséget.

Murányi Zita (1982-)

Lázár Bence András: Lánykérés

Amikor a kibomló szirmokra
gondolok egy halottnak hitt
ág csendesre száradt ágaiból.

Amikor a hétköznapok nehéz
párnáira és paplanjaira egy
önfeledtnek hazudott éjszaka után.

Amikor elkezdek számolni újra.

Magamban. Hogy akkor ebben most
a te hajszálaid, hogy akkor ez most
a te pizsamád és fehérneműid,
hogy akkor most szimplán

mi a faszt kezdjek a ténnyel,
hogy nem tudok a végére,
a végedre érni.

Mert elvesztem a kibomló szirmok
között, a halottnak vélt hétköznapok
önfeledt hazugságaiban, amiben én
vagyok a legcsendesebb, mert várok.

Hogy kimond.
Várom, hogy mondd ki.
Hogy nem tudsz a végére,
hogy nem tudsz a végemre érni,
hogy velem se, akárhogy,
akárhogy számolsz.

Lázár Bence András (1989-)

Nyerges Gábor Ádám: Egy ember konzerválása

A volt szeretők múzeuma egész napos
nyitvatartással, ingyenes belépéssel
várja (haza) egyszem látogatóját.
Felhalmozott anyaga mindenki más
számára értelmezhetetlen. A kiállított
tárgyak eszmei értéke az elmúlt
kapcsolatok végkicsengésétől és
kronológiai sorrendjétől is függ.
Noha időről időre megesik bizonyos
háztartásokban a gyűjtemény alkalmi
rostálása, a kiállítás nagyobb részt csak
bővül. A tárlat részét nemcsak tárgyak,
fényképek, dokumentumok, eltett jegyek,
plüssállatok, levelek és egyéb kategóriájú
szuvenírek képezik, fő attrakciója épp a
virtuális részleg, melyben emlékképek,
de akár le nem élt idők részletgazdag
forgatókönyv-változatai is előfordulnak.
Egy ember konzerválása nem szórakozás,
de nem is mindig gyászmunka. Evidencia.
Két óvodásmosolyú fiatal egyén halad
hazafelé egy feltúrt utcán, a rájuk
sötétedett nyárban-őszben. Ennek egy
idő után pusztán dokumentumértéke van,
a szereplők mondták már, mondják még
másnak is, hogy szeretlek. A jelenet
azonban tucatjellege és egyedisége
mián egyaránt felbecsülhetetlen.
S mikor újra megismétlődik, sajátos és
megismételhetetlen módon, sokadszor is
pontosan ugyanúgy, bájos és szívszorító
egyszerre, ahogy a résztvevők újra meg
újra feltételezik, hogy ezúttal majd
nem lesz konzerválás, nem egy időszaki
kiállítás bővül, mikor apró darabokkal
gyarapítják a gyűjteményt, melyeken
szinte már előre virít a következő,
talán, szoronghatnak, mégsem
hozzárendelhető katalógusszám.

Nyerges Gábor Ádám (1989-)

Kemény Zsófi: Az első

Egyre több van a tudattalanomban,
téged is oda raktalak.
Néha előkotorlak alulról,
két régi osztálytárs arca
meg egy tévedés közül,
és megnézegetlek.
Én már gondoltam rád egy életnyit,
te most már mindenképp hátradőlhetsz,
és az összes volt csuklásodat rám foghatod.
Te rágtad a számba azokat a szavakat,
amiket most másnak mondok,
aki nem érti.
Aztán egyszer találkozunk.
Legalább tíz centit nőtt a hajam,
mióta utoljára láttalak.
A tiedet divatos frizurára vágták,
és azóta nem nő meg.
Rövidebb lett tízcentinyi
kihagyott jóval és rosszal.
Egy ideje bizonyos kereszteződésekben
direkt nem nézek a szembebuszra,
mert már nem érné meg
csak egy kapaszkodó kéznyit
látni belőled, ha sosem derülne ki,
hogy tényleg te voltál.
Tudom hol rontottam el.
Ott, ahol el akartam rontani,
mégis azt a napot várom egész életemben,
mikor végre nem kell az,
amit minden gyertyafújásnál kívántam.
De reflexből mégis azt kívánom

Kemény Zsófi (1994-)

Sztercey Szabolcs Benedek: Szabadesés

Lapozz bele a messzeségbe,
forgasd bele a lapok közé
annak a madárnak a tollait,
amit ismertél, annak az igazán
egy lénynek a szárnyait
kottázd bele a horizont
ritmusába, leltározd át
a senyvedés alkatrészeit,
kövesd le, ahogy a homlokodon
lévő seb egyre mélyebbre süllyed
a testben, majd jegyezd, ahogy
a fájdalom megáll benned és
nem mozdul. Madarak ütik át a
hártyás eget, az ő szabadesésüket
is nézd át, betűzd le a nyílegyenesen
zuhanók tartalomjegyzékét.
Simulj bele annak az egyetlennek
a lehullásába, amit ismersz,
kísérd el egy darabon a zuhanásban,
legyen az arcod most a lábjegyzet,
nincs koncentrátum, nincs szumma,
oldódás van, egyenesen oszlassz
el önmagadban, maradj csendben,
te még soká, soká nem érsz földet.

Sztercey Szabolcs Benedek (1991-)

Tinkó Máté: Vidéki áttűnések (részlet)

(II)
Az üvegasztal sarkán lement a térded,
alig látsz a fájdalomtól,
zsémbes vagy velem,
aztán elnézést kérsz, sokadjára,
én pedig megvigasztallak, magam helyett
tanácsaimat és segítőkészségemet küldöm
a csatába, holott nem nyersz, és nem nyerhetek.
Szerelem vagy, tiszta és nehéz, olyan,
amely óvatlanul körbefonja napjaink.
S bár esténként két vert sereg túlélői kvaterkáznak,
ártatlan arcú kadétok, akik közös ágyba,
nagy tudással fekszenek, holnapra elfelejtik,
melyik lábbal induljanak, tükörben nézzék-e,
mit mutat.

Tinkó Máté (1988-)

.

.

.

.

Simon Márton: Jó esetben

Jó esetben ritkán kell szóba állnom
szeretteimmel. Megvisel, hogy kérdéseikre
csak hazugságokkal felelhetek. Tanácsaik
nélkül egyre jobban bízom abban, hogy majd,
mint a vadludakat, délre visz az ösztön, bár
igazán nem tudom, hol van az a Dél.
Szavaimat kevésre tartom, pedig ezen a vidéken
még ma is mesélik, a fény úgy lett: csak egy szót
szólt valaki. Én persze beszélhetek, amit akarok,
nem lesz világosság. Idáig jutottam:
néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne.
Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik.
Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben
egy-két szóval elengedem a fényt is.
Halogatni kéne ezt még, mert például az őszt
megírni könnyű. Olyankor bármihez hasonlítható
bármi. Vagy csak nekem, mindenem. De most
tavasz van. Jó esetben mindig egy kicsit hosszab-
bak lesznek az éjszakák, mint a félelem.

Simon Márton (1984-)

Gertheis Veronika: Felhőfészek

Májusban, mikor a nyárfák megrázzák lombjukat,
és habfehér szöszökkel havazzák be a világot,
és én próbálom a szöszöket elkapni, mint a legyet,
de kilibbennek ujjaim közül; ha mégis sikerül,
hát selyemhernyóvá sodródnak izzadt tenyeremben
és elvesztik felhőségüket,
akkor minden évben elhatározom,
hogy most már tényleg tervezek egy hatalmas szöszszívó gépet,
mely hosszú csövével a világ legtávolabbi pontjáról is
magába szippantaná a szöszöket,
mert rengeteg szöszt kell még összegyűjtenem,
hogy megtölthessek vele egy szobát,
és puha, felhővel-bélelt fészket
készítsek a legféltettebb álmaimnak.

Gertheis Veronika (1990-)

Élő Csenge Enikő: még egy napig

karodban lennék
ráncos vén
kezedben
latolgatnám esélyeimet
összeroppantasz
vagy épp csak addig szorítasz
hogy a levegőért még hálát adhassak

pedig tudom
jó itt
kell hogy szorongass
kell a fuldoklás
folyton jól lenni unalmas
különben üres a hála
és kell a hála is
sőt
az kell csak igazán
mint kertemre a hótakaró
az az altató
fagyos halál
az évszaknyi csendek
az is kell
és aztán ott van az olvadás is
a hála után
persze
ott van az első langyos eső
a fák illata
a szirmok a
szélben

szóval kérlek eressz el
uram
hadd legyek még ébren

Élő Csenge Enikő (1992-)

Biró Sára: kavics

csak az a bakancsa maradt nálam
amit megrágott a kutya
recés talpába szorult kavicsok
a hozzám intézett szavai
nyelvemmel piszkálom ki
a számban hordom őket
csikorgatom rajtuk a fogaim
míg simára nem kopnak
így tudom lenyelni őket

Biró Sára (2001-)

Dékány Dávid: másnap

jobb zsebemet az aprópénz csörgése,
a balt a lemerült telefonom csendje húzta,
reggel, egy fesztivál másnapján
így rohantam át a városon,
ahol nincsenek utcanévtáblák, csak házszámok,
és egy fülkét kerestem,
hogy elmondjam,
amit, mióta ismerlek, már mindig késő volt elmondani.

hogy engem is át akartak szoktatni
a balkezességről,
és hogy nekem ugyanaz a vércsoportom,
mint annak a nőnek,
aki gyufásdobozba gyűjti a rajzszögeket
a fákra tűzött apróhirdetésekről,
és hogy mikor eljöttem otthonról,
én is egy bank előterében,
az automata mellett aludtam,
és hogy még mindig megállok én is,
és megnézem a repülőket az égen,
és hogy akkor éjjel én fújtam graffitit
a vakolatlan tűzfalra a házatok mögött.

hogy annak a tizenéves prostituált fiúnak,
akit egyszer rendszámtáblával a kezében
láttunk az út szélén sétálni,
a bátyja osztálytársam volt.
nyolc-kilenc évesek lehettünk,
amikor ő az intenzíven feküdt,
én pedig csak a nála maradt játékaim miatt aggódtam.

hogy egyszer elloptam egy röntgenképedet,
és egy kórházkerti padon, a naplemente fényében
végignéztem, amit a nevelőapádról meséltél

és végre megkérdeztem volna azt,
amit a billentyűzet alatt összegyűlt morzsák miatt
eddig csak kijelentő módban tudtam leírni.

aztán kiderült, hogy téves.
hogy rosszul emlékeztem a számodra.
vagy talán a név még egyezett is.
talán csak rád emlékeztem rosszul.

Dékány Dávid (1988-)

Tobias Lorowicž: Csendben

Ismered a csendet? nem árulják sehol
nincs is rajta cimke. nem találkozhatsz vele
üzletek kirakatában vagy polcain.
adómentes és alanyi jogon jár mindenkinek.
minden élőlénynek így az embernek is.
én nagyon szeretem
mégsem rendelkezem túl sok csenddel.
csak egy kevéskével de megbékültem már
ezzel a töpörtyű mennyiséggel is.
pedig nagyon értékes a csend.
bár nem váltható pénzre vagy időre
és olajos gallonra sem.
semmilyen valutája sincs
és igazából talán mértékegysége sem.
a hangzavarra adhatunk
decibel feliratú nyakkendőket
de a csendesség mégis szerényen
és névtelenül születik
s léte végéig sem hallunk róla híreket.
jelen van mindenkor mindenben
mégsem társítunk értéket az elnevezéséhez.
talán pont azért gondolhatjuk értéktelennek
mert nincs ára. mégis az egyik
legfontosabb dolog a világban
mindenfajta kiterjedése nélkül.
és mindezekkel egyetemben az érzék
a csend megértésére vagy akár megélésére.
a csendben levés: hallottál már csendet valahol?
ha meg tudnál fogni egy percnyi csendet
akkor mit tennél vele?
azt hiszem hogy sokan nem szeretik a csendet
főleg a saját csendjüktől irtóznak
és menekülnek akár életeken keresztül is.
talán ezért csinálnak lármát egyfolytában.
lármáznak születéskor s halálkor
lármát csapnak ha örülnek vagy amikor szomorúak.
a csend tükörképe a megtudhatatlan mindenségnek
így önmagunknak is. valahol érthető
ez a disztópikus felvetés:
ha szembe jönnénk magunkkal egy utcában
talán nem is akarnánk saját magunk szemébe nézni
sem csak továbbmennénk.
csendben.

Tobias Lorowicž (1985-)

Weiner Sennyey Tibor: A végsőről

Végül nem marad meg
Még az írás sem
Még a gesztusok szent
Sora sem. Nem fogad
Ott téged senki más
Csak a kegyelem

Weiner Sennyey Tibor (1981-)

Hajtman Kornél: Ecce homo

hajnaltájt
amikor már mindenki elment
az ablakhoz léptél
kifelé bámultál
próbáltad elkapni az ébredés pillanatát
látni hogy pöcköli le magáról a város a csillagokat
egyszer sem sikerült
a fény egyre nagyobb lett
lassan
az üvegen megjelent saját tükörképed
láttad megviselt arcod
nedvektől összeragadt hajad
szemed alatt megfolyt sminked

bemutatkoztál önmagadnak
idegen voltál
minden hajnalban idegen vagy
köntösödet széttárva
nézed meztelen tested
–igen, ez én vagyok mondod nyugodtan
csak a test
a lélek odaszáradt az ágyra

Hajtman Kornél (1985-)

Taizs Gergő: Észrevenni másokon

E.-nek

Elképzelem, ahogy utoljára elém állsz.
Válladon túlkoros vágyaiddal talán meglátod
mindennek a maga idejét: szupernóvák
fellobbanásának, mint alapozó mögött a bőrhibák.
Azután lemodelleznéd a testünk között áramló
oxigént, és nemcsak evolúciós értelemben tartanál
igényt a túlélésre, ha olykor rád törne a jelenlét
hirtelen tudatossága. Csendben figyelnélek, míg
megértenéd végre, hogy annyiféleképpen tudok
semmit se mondani, így ha egyszer majd valamilyen
feloldozás mégis érkezik, bizonyosan meghallanád
nehezen besorolható lépteit. Mert nem ezt akarjuk
mind? Kopasz faágra lombot gondolni, észrevenni
másokban némán visszhangzó önmagunk.

Taizs Gergő (1984-)

Szöllősi Mátyás: Modiglianinak

Rozsdás szögesdrót a testem.
Nem vagyok szép. Nem tudom, mit mutassak.
Egy vázlat készítése közben is
a kezem gyakran megzavar, eltántorít, hogy
formát adjak egy vékony nőalaknak.
Esetlen csuklóm gyenge is. A kéz
öt ujja szikkadt, mint a föld aszálykor.
Néha a rémület, magamtól, késztet arra,
hogy mégis hírt adjak innen – kinyúlva
a csonka tájból.

Én valamiért más vagyok.
Kinéznek, nem szeretnek.
A bőröm tónusa sötét, akár az árnyék
vagy álom. Szemem elvétve fogékony a
vékony, hídként nyújtózó női testre,
ahogy a szeplős arc emelkedik, teret
foglalva el a csontszín-pőre vásznon.
Legtöbbször tétovázom. Van-e jogom
változtatni a test arányain.
A nyak, az arc, a váll érdekel igazán –
úgy érzem, új formára vágyna mind,
hogy végre látsszon.

A táj mögöttük mindig néma fal,
szinte közöny. Vékony, egy pasztellszín tere,
ahol a lélek elhagyja, hogy aztán újra körbefogja
a női test központját, a szemet.
A végtagoktól rettegek.
Riaszt a kézfej széthúzó öt ága.
Így ez is csak csonk.
A vállnál néha megreked a test
vászonra ejtett sikamlós porcelánja.

Botticellit mindig csodáltam.
Bár közöm hozzá semmi – talán meg sem értem.
Nálam a nő, aki előttem áll,
csontváz, leginkább szikár, néma rög.
Egy fehér ing a délutáni szélben.

Szöllősi Mátyás (1984-)

Terék Anna: 100 sor

Az ég szélénél járok, körülöttem meredek a világ.
Szél fúj, viszi magával minden pillanatomat.
Elviszi magával nevetésem hangját, hajszálaimat,
messzire sodor mindentől, amit ismerek, amibe kapaszkodni tudok,
kifújja szívemből az emlékeket, az összes ember arcát.

Üres tenyerekkel állok, megbillen körülöttem a világ,
az ég szélén becsúsznak a csillagok, a nap felé kúszik a sötét.
Látom már, hogy fagyos és szúrós a világűr,
alattam csúszik a talaj, tenyerem hiába tapogat.
Fogjátok meg a kezem, hogy ki ne zuhanjak a végtelenbe.

Próbálok egészen kicsi maradni, akkor talán nem vág szívembe az élet,
talán így nem találnak rajtam fogást a napok.
Próbálok egészen apró maradni, hogy ne lásson senki,
ne találjanak meg, ha elgurulok.

Mert apró darabokra töri csontjaimat a napok súlya,
aztán szétgurulok a földön, bútorok alá szorulok, mint a gyöngyök.
Aztán ki fog kipiszkálni engem onnan a sötétből, a porból?
Ki fog utánam nyúlni, ha az ég szélénél mégis megbillenek
és kizuhanok abba a szúrós végtelenbe?

Vajon az űrben van-e kar, ami elkapna engem?
Vajon ebben az űrben hallják majd a nevetésemet?
Vajon ott, az űrben, lesz-e nekem hely?

Úgy zuhanok, mint a dühvel elhajított kő,
ha már lendületét vesztette,
egy pillanatra megállok a semmiben,
arcomba csap a levegő, húz magához a föld,
gyenge fű fog fel, szájam tele lesz majd földdel,
ha senki sem kap el.

És felsértek minden tenyeret, ami utamba akad,
mert keresem a kezeket, amik nem félnek súlyomtól, esésemtől.
Könnyű vagyok mégis, szél fúj, visz magával,
ki tudja hová, ki tudja meddig sodor.
Az ég széléhez állok, a csillagokba bámulok,
remeg a lábam, felém nyúl a mélység,
szakadék tátja száját felém, gyomrában összetört életek,
és én nagyon-nagyon félek, hogy végül mégis beleesek.

Pedig azért születtem ide, hogy nevessek.
Pedig azért születtem én ide, hogy vigyázzatok rám,
hogy ti tanítsatok meg, mégis hogyan lehet szeretni, nevetni, mindent elfelejteni.
És hidd el, én keresem, keresem folyton a helyem,
és hidd el, hogy én igyekszem, jaj, mennyire igyekszem,
hogy valahogy beleilleszkedjek én is a világba,
kitárt karok közé én is oda férjek,
dícsérő szavak elé oda tarthassam az arcomat,
hogy az én nevetésemre is vissza nevessenek.

És akár hiszed, akár nem, a legjobban éppen a te kezed kéne nekem,
hogy ebben a csúszós világban legyen mibe kapaszkodni,
hogy legyen, ami tisztára törli a vizes arcomat,
legyen, mi kisimítja szememből a hajamat, és ami utat mutat.

Mert úgy járok én a világban, mint napfény a házak tetején:
sokszor mondják, csak árnyékokat hagyok magam után,
sokan mondják, úgyis elveszek, mindegy merre megyek,
mert mindig este lesz, mindig elfogy a nap végére a fény.

Így halványulok én is, ha távol van tőlem minden kéz,
távol minden arc, minden szó,
és ha csúszós a világ,
mert sokszor távolra csúszik minden.
És én hiába csúszok, sehogy sem érem utol.

Mondják, hogy túl sokat mozgok,
mintha nem férne el bennem az élet,
mondják, hogy túl hangos vagyok,
de a csöndben sosem látják meg az arcomat.

Futok, hogy mozduljon bennem a világ,
sikítok, hogy nyissa ki szemét az élet,
a földbe rúgok, hogy megremegjen az egész világ,
hogy változzon meg minden, ami nem én vagyok,
minden, amit nem ilyennek ígértek nekem.

Mert azt ígérték, hogy csak itt a Földön vannak színek,
ígérték, hogy majd megszeretnek engem is az emberek,
ígérték, hogy nagy leszek, erős, a léptemet hallani fogják,
ígérték, hogy nekem is meg lesz itt a helyem,
hogy szükség lesz rám.

Eső veri az arcom, villám szaggatja a hangomat,
ha ázok folyton félek, hogy az eső összemos a sárral,
belemossa arcomat, karomat ebbe a világba
és utánam végül egy talpnyom sem marad a felázott földben.

Látod, milyen gyenge a lábam?
Egészen sekély nyomokat hagyok ahogy járok.
Ezért ugrok magasra, ezért dobbantok nagyot,
hogy hallják: vissza zuhantam a Földre,
hogy hallják: itt vagyok.

Azt mondják, elmúlik az idő mindig,
hiába vár az ember, ha nem cselekszik,
kifut az idő a kezünk közül,
aztán csak az marad a zsebünkben, amit adtunk,
és hiábavaló tartogatni magunknak mindnet.

És én itt vagyok, a napfényben állok,
láthatod te is, magamtól mindent odaadok,
pont mint a Nap is: szétszóróm fényem,
hogy felmelegedjen körülöttem a világ.

Itt állok és várok, hogy végre kelljek,
hogy hívjanak, a nevemen nevezzenek,
és hogy a nevem tényleg jelentsen is végre valamit.

Ha mást nem, hát azt, hogy én vagyok az, aki a földet rúgja,
aki a Napba sikít, hogy itt van, vár,
aki mozdul, fut, tombol, hogy változzon a világ,
aki kinyújtja a kezét, hogy megfogják,
aki azt várja, hogy tanítsák, vigyék
és aki nevet, nevet, mert él.

Jelentse ezt a nevem.

Terék Anna (1984-)

Kerber Balázs: Könnyű

Fordulok át a téren,
lábam hajlik, kabátom
szélben, lépésem könnyű,
elvétem, a padok fölszállnak,
légben kavarog a szálka,
dőlök deszkának, erezete
pattan, az ég sötét és
kékülőben, rohanok át
a parkon, oldalt halványuló,
sárga autók, késő délután
álmossága, az irányokat
sem érzem, mindenütt
fehér sodrás, évek óta
kristályos ablaktáblák
felettem, jeges szél jár
le s föl a torkomban,
aki szembe jön, elmosódik,
arca megnyúlik, teste
szalag röptében.

Kerber Balázs (1990-)

Taizs Gergő: Ikarosz álma

Partra vetett gondolatok, vonaglás a homokban,
vagy jól ismert panelek honolása benned –
mindegy. Fényleheletnyi érkezésed átszövi
a levegőt. Arcodra ül a változás vissza-

fordíthatatlan ráncreakciója, majd a szavak,
a nyál, a perisztaltikus mozgás. Rugózik benned
az élet sava. Kint a közömbös viasz, a vétlen
oldódás, ahonnan beszűrődik s rád vetül

a megismételhetetlen eszmélet. Ismerned
kellene a zuhanást, és a huzatos pontokat,
amiket összeköt. Hogyan lettél magasságból
mélység, valaki maradandó sérülése?

Taizs Gergő (1984-)

Lázár Bence András: eső nélkül

Egy kerülőút: ablakok és komoly
kapualjak nélkül. Mert te ebben

vagy a legjobb. Mint egy vihar,
eső nélkül.

De könnyebb lenne kikerülni
téged. Úgy, ahogy vagy. Így.
Eső nélkül. Hiszen az ablakokban
én is tükröződőm, hiszen a kapualjakban
én is ott vagyok.

Könnyű lenne kikerülni téged.
Úgy, ahogy vagy. Így. Mert te
ebben vagy a legjobb. Elhallgatni.
Kimondani. Újra elhallgatni.

Egy kerülőút:
lábnyomok és suttogások nélkül.

Én meg abban. Hogy ablakot török
szilánkjaira, hogy kapualjat
képzelek otthonnak. Hogy kiállok
egy teraszra, és elhiszem, hogy
most vihar van, eső nélkül.

De aztán egy bekötőút, egy késődélután,
aztán a nagy hallgatásban, aztán egészen
nélküled, aztán lassan tényleg
esni kezd.

Lázár Bence András (1989-)

Bajnóczy Zoltán: árnyék

már legalább háromszor meghaltam
érted. miattad. és azt hiszem csak kétszer
születtem újjá. felbukhatok-e még egyszer
az álmok alvilágából. örökkék tengerfenék
hidege. néma hajóroncsok.

szívemre árnyékot vet egy láthatatlan lepkeszárny.

Bajnóczy Zoltán (1982-)

Vajna Ádám: Szalmabálákat is várfalaknak

Ő, aki az ősz hajnali derengésében kirakott szalmabálákat is várfalaknak nézte,
nem holmi szeszélyes, útközben elveszett ábrándokat kergető Don Quijote volt.

Szétágyúzott csatamezőket akart, megteremtette magának,
majd egy púderes arcú királykisasszony hanyagságával
– miután a rég megdöglött dolgozóhangyákat is beletaposta a szalmaszálakkal beszórt,
csupán a téli ajkak szárazságához hasonlítható talajba –

meglebbentve fehér, monogramos zsebkendőjét elillant a tejút sokat sejtető nyomvonalain.

Vajna Ádám (1994-)

Élő Csenge Enikő: a halhatatlanok

és tényleg minden úgy történt, ahogy mondtad,
levettük a kacsalábas cipőket,
hátrahagytuk a dagonyázós nyarakat,
és soha többé nem ettünk két gombócnál többet.
most mindent latba vetünk, sorba rendezzük a tragédiákat,
listázzuk a szépeket, a szomorúakat,
nem mondjuk, hogy Isten veled,
azt mondjuk, ugyan már,
nem lehet szakállas.
mintha tudnánk, mit beszélünk, mit teszünk vagy nem teszünk,
pedig csak azt tudjuk,
hogy csinálni kell, valamit, keményen, felszegett fejjel,
mindig elöl, egyedül vagy veletek, utálatos banda,
féltékeny, nárcisztikus csőcselék,
művészek és szakadárok, ostobák és naivak,
lánglelkűek, azaz romantikusok,
azaz maradi, elhasznált amatőrök,
szóval Ti, gyertek velünk,
mert mi levesszük a kacsalábast,
hátrahagyunk mindent,
elkezdjük és befejezzük, azt mondjuk, intelligibilis hatalom,
azt mondjuk, mozdulatlan mozgató,
azt mondjuk, mozdíthatatlan mozgató,
azt mondjuk, kategórikusz,
és cselekszünk, legalábbis azt gondoljuk,
mert mi igenis teszünk, velünk nem csak úgy
megtörténnek a dolgok,
mi küzdelmes, bátor fickók vagyunk,
a srácok vagyunk,
mi vagyunk a banda, a mindig kívülálló különc kör,
az emblematikusak, a karizmatikusak, akiket nem tudsz elfelejteni,
akikbe örökre beleszeretsz, akiknek sikerül tartozni valahová,
akik csak körülírják, kimondani már nem merik,
és nincs is szükségük rá,
mert szabadok, tényleg szabadok,
így hát azt mondják ők, vagyis mi, hogy szevasz, csá, cső, pá,
nem, nem úgy hiszek benne,
és fogd már fel végre, hogy annak ott felettünk
többé nincs hatalma.

Élő Csenge Enikő (1992-)

Kopriva Nikolett: Hét születés

Hétfőn falevél-barna bábu vagy.
Agyagból formállak meg, hajaddá
a fűszálakat varázsolom, szemeid
tenger mélyén fekvő kagylók.
Szíved helyén holdkorong,
gerinced tejút,
csontjaidon izzanak
a csillagok.

Kedden kékuszonyú hal vagy.
Pikkelyeiddel fölsebzed a vizet.
Kopoltyúdtól hullámzik a tenger.
Húsodban só csomósodik,
éget, mint egy mérges növény,
rágja bordád törékeny faágát.
Észre sem veszed,
eltűnsz egy jeges szakadékban.

Szerdán sziszegő kígyó vagy.
Feltekeredsz a lábszáramra,
mindenhol velem vagy, és suttogsz.
Legszívesebben kitépném
a nyelved, elásnám a kertben.
De nem merem. Félek, összefonódna
a gyökerekkel, és egy nap a növényeim
a te hangodon szólnának.

Csütörtökön te vagy a madárijesztő.
Némán állsz a semmi közepén
csíkos ingben, hózentrógeres
nadrágban. A szél legszívesebben
kiszakítana a földből, föl-alá cikázik,
ráül az árnyékodra. Egész nap fogom
a lábad, és beszélek hozzád,
ne szállj el.

Pénteken erdő vagy.
Fáid átszúrják a felhőket,
fennakadnak ágaikon, mint a díszek.
Ahogy szuszogsz, zizegnek a levelek.
Éjjel elkerüllek. Fekete vagy,
egyre közelebb jössz
az utcákhoz, vonyítanak tőled
a kutyák.

Szombaton anyám vagy.
Zöldteád illata a falakra lapul,
bőrödön átragyog a Nap,
fénye beteríti az egész házat.
Valamennyi isten báránya
közül téged szeretlek a legjobban.
Mindenhova követlek, mindenhol
hidegebb van, mint az árnyékodban.

Vasárnap templomharang vagy,
kondulsz, a valóság megroppan.
Reszkető ablakokból néznek
az életre kelt, zongorára ült babák,
kivonulnak a ruhák a szekrényből,
táncolnak. Lehullanak az utcatáblák,
felcseréljük a szavakat beszéd közben.
Amikor elhallgatsz, akkor tűnik fel,
hogy minden csak varázslat.

Kopriva Nikolett (1996-)