a balt a lemerült telefonom csendje húzta,
reggel, egy fesztivál másnapján
így rohantam át a városon,
ahol nincsenek utcanévtáblák, csak házszámok,
és egy fülkét kerestem,
hogy elmondjam,
amit, mióta ismerlek, már mindig késő volt elmondani.
hogy engem is át akartak szoktatni
a balkezességről,
és hogy nekem ugyanaz a vércsoportom,
mint annak a nőnek,
aki gyufásdobozba gyűjti a rajzszögeket
a fákra tűzött apróhirdetésekről,
és hogy mikor eljöttem otthonról,
én is egy bank előterében,
az automata mellett aludtam,
és hogy még mindig megállok én is,
és megnézem a repülőket az égen,
és hogy akkor éjjel én fújtam graffitit
a vakolatlan tűzfalra a házatok mögött.
hogy annak a tizenéves prostituált fiúnak,
akit egyszer rendszámtáblával a kezében
láttunk az út szélén sétálni,
a bátyja osztálytársam volt.
nyolc-kilenc évesek lehettünk,
amikor ő az intenzíven feküdt,
én pedig csak a nála maradt játékaim miatt aggódtam.
hogy egyszer elloptam egy röntgenképedet,
és egy kórházkerti padon, a naplemente fényében
végignéztem, amit a nevelőapádról meséltél
és végre megkérdeztem volna azt,
amit a billentyűzet alatt összegyűlt morzsák miatt
eddig csak kijelentő módban tudtam leírni.
aztán kiderült, hogy téves.
hogy rosszul emlékeztem a számodra.
vagy talán a név még egyezett is.
talán csak rád emlékeztem rosszul.
Dékány Dávid (1988-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése