Szerényi Szabolcs: Tavaszi reggel, körfolyosó

Ideiglenes megoldásokba temetkezel.
Ideiglenesek a falak, a bútorok,
a nevek a mobilodon.
A mobilod is ideiglenes.

Az állandóságról homályos fogalmad van,
tudod, hogy volt benne részed,
tudod, hogy nem szeretted.
Azt az állandóságot.

Majd rád szakadt
az ideiglenesség állandósága.
Eleinte tetszett, aztán
ezzel sem tudtál mit kezdeni.

Kérdésig sem jutsz, nem hogy válaszig:
csak üresség honol, az ideiglenes
falak, tárgyak, arcok és testek árnyai
tülekednek, hogy rád boruljanak.

Szerényi Szabolcs (1986-)

Szilveszter Andrea: Románc

A megállóban szegődött hozzám,
Mint ahogy a kóborkutyák szoktak,
ha megérzik szatyrodban
a frissen sült kifli illatát.
Szeme tenger, bőre a homok,
Nem bántam, ha elkísér egy darabon.
Gyengéd volt, sokszínű és buja,
de leginkább igaz.
A fagyimba nyalt, óvatosan simogatta le a ruhám,
Elhalmozott színes virágokkal.
Esős napokon nyakamba fúrta az orrát.
Nem hitegetett és nem ígért.
Én pedig a homokba temettem minden kételyem.
Könnyű prédaként dobtam magam karjaiba,
Átölelt, álmaim ringatta.
Egy este, amikor éppen szájon csókolta
a horizontot a nap,
ő megcirogatta arcom,
s még hallottam, ahogy
bőröndjét összehúzza.

Hajnalban hiába kerestem,
A partra rohantam,
mint ki valamiféle magyarázatra vár.

Homokba rajzolt üzenet –
Viszlát, jövőre,
A nyár.

Pintér Kitti: lehetnél

lehetnél te is álmos kikelet, vagy isten hegedűje. az állomáson felej-
tett dzseki. lehetnél hit, erő, akarat, s egyéb ilyen hangzatos szavak,

lehetnél szó is, ó igen, ébredés után a párnán fekvő gondolat, a pöty-
työs labda a szomszédból, a konyhás néni ráncos keze amivel mindig
simogat,

lehetnél mindenség, csillagrendszerekben ólálkodó magány, lehetnél
álom, remény, hervadó tavasz, a már rég elmúlt boldogság, néma vi-
gasz,

lehetnél nyomorúságos éjszaka, vagy összekulcsolt kezekben az ima,
anyajegy a hátamon, lehetnél a könnyed vágyak otthona, bevetett
ágy, kényelmes, puha,

lehetnél bennem eltévedt indulat, a tartózkodó tudat, az összes nem
tudom, minden aha, kérlek és soha,

lehetnél tétova, anyám szemében a könyörgés, kenyér az asztalon, a
hétköznapi koránkelés,

te lehetnél minden, ami én vagyok,

de nem vagy

Pintér Kitti (1995-)

Skobrák Máté: ameddig várlak

az éjszakába kavicsokat dobálok
figyelem ahogy a zavar
egyre táguló
körökben terjed
magamban rakom össze
ameddig várlak
az arcod
de bizonytalan
hogy hol kezdődik a sötét
hogy létezik-e többféle fekete

Skobrák Máté (1990-)

Nyerges Gábor Ádám: Pont

Lesz egy pont,
vagy pont most van az,
mindenesetre a feltételes jövőben,
amiben éppen, egyik verziójában sem,
pontosan a feltételessége miatt nem hiszel,
én pedig éppen amiatt, hiszen pont a feltételes
világokban mind-mind megtörténik, valóságosan
és visszavonhatatlanul, szóval mindenesetre van is
már valamelyik feltételes jövőben az a pont, amikor
már túl sok minden mondatott ki és túlságosan elfáradtunk
mindezekben a kimondásokban. Egy pont, amikor
pont kitapintható lenne egy bárminek az elmúlása,
ami feltételez egy másodpercet, amikor még
megvan, és egy másikat, amelyikben már
nincs, amikor az ember jellemzően
még nem veszi észre, csak jóval
később jön rá, emlékezve,
hogy volt az a pont,
vagy talán majd
csak lesz.

Nyerges Gábor Ádám (1989-)

Simon Márton: Amíg a rizs megfő

objects together with background

Ez a tízpercnyi végtelen,
ez a rezzenetlen, örökkévaló buborék,
amiben ülök,

ideiglenes halhatatlan
itt a keretes semmiben,

és hiába kéne inkább mosogatnom
vagy szellőztetnem,
ezt írom,

ezen keresztül figyelem, mi történik,
így nézelődöm

befelé menet is kívülről nézve magam,

mint filmezés közben,
ha az alámerülés előtt
veszel

egy nagy levegőt,

és a főhőssel együtt visszatartod,
hogy lásd,
te meddig bírnád,
mikor fulladnál meg –

csak most a rizs a főhős,
és én vagyok a levegő,
nem fuldoklunk,

legfeljebb kellemesen félünk,
mi kerül elénk itt a végtelenben,

minél rosszabb, annál jobb,

mert titokban még mindig azt várjuk,
valami szíven üssön,
valami tönkretegyen,

valami igenis tegyen tönkre,

mintha ez bizonyítéka lenne
egy kérdéseken felüli indoknak bármire,

holott körbe nézve
lassan
minden pillanat megrendítő,

csak mi nem vagyunk már
alkalmasak a megrendülésre,

teli üvegeket falhoz vágni jobban szeretünk,
mint inni,

és hiába írjuk ezt a verset,
itt és most
egy örökkévalóságig,

amíg megfő a rizs,
mert egy örökkévalóság, mire megfő,

hiába próbáljuk,
a versek semmire se jók,
pedig véget érhetne tőle legalább az egyik
örökké tartó háború,

nem ér,

pedig az volna a valami,
és vigasztalni, az majdnem a végtelen –

mondanom kéne vajon ezen a ponton,
hogy szerintem minden oké lesz?

Szerintem semmi sem lesz oké,

és ha ezért vigasztallak, ne nagyon higgy nekem,
ugyanakkor vigasztalódj meg azért,

csak tudd, hogy egyébként
nem kéne,
látod, én is

üres ruhaboltokba járok kérdésekért
a válaszaimhoz,
ahol kilátástalanul üvölt a zene

a ronda pólókra,

mert ebben ismerek magamra,
az üres kérdésekre adott érzelmes
válaszokban,

de most csend az ablakokban,
hét fok,
kés a vasárnap szívében,
áll a ház,

és áll a bolygó,

és én itt ülök melegítőnadrágban, esőzajban,
a konyhaasztalnál,

és nézem az életet,
szép piros pulcsit,

és nem fázom,

de belülről kapargatom ezt a végtelent,
amiből nincs szabadulás,
ahol
fáradt arany vonalak kötnek össze

mindent mindennel,

földet az egével,
éjt a nappal,
engem a lélegzeteddel

örökre,
vagyis
pont amíg megfő a rizs.

Simon Márton (1984-)

Székely Szabolcs: 1.

Ez a túrázók szomorúsága. Felkapaszkodunk a hegy tetejére,
látni a szemközti csúcsot, azt, ahonnan nem sokkal ezelőtt
ereszkedtünk alá, és amely valószínűleg már mindig ilyen marad:
megszerezhetetlen, attól a pillanattól kezdve, amikor még
onnan néztünk át ide, várva az újabb csúcstámadást,
és azt reméltük, hogy a túrázás maga segít majd legyőzni mindezt:
a sarat és a reményt. Ilyen, amikor egy kérdésre kell válaszolnom,
döntenem kell, például ennek a hegynek minden hátralévő évszakáról,
fogalmam sem lehet, mire mondok igent vagy nemet, és akárhogy
válaszolhatok, szinte biztos, hogy nincsen hatalmam a távoli jövő
és a közeli múlt felett, és nincsen hatalmam a hazug és szép mondatok felett,
mondjuk, hogy neked kráter alakú szíved van, nekem pedig
meteorit alakú szívem van, csak rád mondhatok igent és nemet,
most az egyszer, és aztán újra és újra, a birtokolhatatlan történetekben.

Székely Szabolcs (1983-)

Kun Ágnes Laura: Nyitott ajtók

Nem tudok semmit lezárni.
A fogselyem dobozkáját nyitva felejtem,
a fehérneműs fiók kihúzva marad.
Az ajtó kinyílik mögöttem.
A palack kupakját lazára csavarom.
A netbankból is csak az időzár tesz ki,
örökké félúton, köztes állapotban
vesztegelek.

Kun Ágnes (1992-)

David Spittle: A legelső bebocsátásról

megérteni hogy túl minden értelmen a dolgoknak létezik egy ege
egy fölötted szélesen és kéken elterülő fölérendeltség
s mégis megtartva magát benned miközben ő maga is megtart
téged abban a tudatban túl minden értelmen hogy egyre csak távolabb zuhansz
hogy vele együtt te is több lehess egy hunyorgó pislogásnál
hogy testet ölts és lásd minden tű mi szemet szúr
a második nyílvessző fájdalma és nem más mint az életet túlgondolni
ahelyett hogy élnénk és bárcsak meg tudnál változni
mondod bárcsak meg tudnék változni akkor
nem volna már szükség értelemre hogy tudjam mire rímel
minden egyes felhő amint egy árnyék útját követi épp
az ideges látómező felett hogy azt mondhassam tévedtem
valami bennem téved és miattam van az én hibám
túl nem látok rajta és nem vonhatom ki
magam abból ahogy folytatódik az élet egésze
hanem próbálom újra megértetni velünk túl minden értelmen hogy létezik egy ég
mely a folyóban tükröződik és amely elterül
az óceánon töretlenül
hogy megértsük túl minden értelmen hogy lebegni így is lehet
összeolvadva a lélegzettel
túllépve azon, hogy „te” mégis magamat megtartva benne
és ő maga is megtart hogy egy mozdulat álma lehessen
valami sohasem-mozdulatlan ahogy a mozdulatlanság visszahajlik
a megpihenő szemek, a visszaút mely létezik mindig

Závada Péter fordítása

David Spittle (1987-)

Mizsur Dániel: Egyszerű fénysáv

Ha visszagondolok, mindig az jut eszembe,
hogy késő ősszel, amikor a télre még semmi sem utalt,
a szemben lévő épület kék fénye éppen úgy esett
esti ablakunk oldalába, mintha kora délután lett volna;
mintha azt akarná valaki, és éppen senki,
– egy átlagos kisbolt neonfénye – hogy ne érezzük:
visszatéríthetetlenül múlik az idő.

Hívatlan játék:
előbb a délutánból csak este lesz, aztán átrendezed
a szobát (az első nyílt törések), majd függönyt veszel
az ablakba, mintha nem is érdekelne többé –
ilyenkor már hosszabb a csend két mondat,
az évek között.

Berendeztük életünket; én erre vágytam leginkább,
te arra, hogy legyen ehhez valaki más is. El akartam
mondani, hogy mit látok, mikor félrenézel. Azt hittem,
van még idő, hiszen én hajlandó lettem volna a játékra is.

Itt tarthatott volna minket, úgysem tudtuk,
csak sejtettük, melyikünk lehet a hibás.
De egy repedés annyi, mint a vádaskodás,
néma és észrevétlen;
és ha visszagondolok,
tényleg mindig az jut eszembe,
mindebből talán semmi sem volt meg abban
a késő őszi pillanatban,
csak az az egyszerű fénysáv
eltakart ablakunk oldalfalán.

Mizsur Dániel (1991-)

Simon Márton: A vilag legkoszosabb poharai

Nem merem bevallani
a növényes applikációnak,
hogy
meghalt
a fokföldi ibolya.

Hogy megöltük, túlzás.

Akármit csináltunk vele,
lehetetlen volt
megmenteni.
Néztük kétségbeesetten,

kivittük a konyhába,
bevittük a konyhából,

tehetetlen fontoskodással.
Sokáig nem szenvedett,

mi egy kicsit azóta is, pedig

nem valami nagy tapasztalat
a pusztulás banalitása.


Hiába hordod neki,
hiába viszed neki,
hiába engeded ki a csapot,
ahogy kérte.

A te tekinteted tiszta víz.
Az én szemeim a világ legkoszosabb poharai.

Emiatt van, hogy még mindig jönnek,
csak jönnek az értesítések,
és mindig rosszkor,

egy megoldhatatlan probléma
azonnali megoldására felszólító
szenvtelen imperatívusz
nyers darabkáit,

amikre kénytelen vagyok azt hazudni,
hogy minden rendben

a fokföldi ibolyával,

él és virul,
májlila, hibátlan boldogságát
ölelésre tárva,

hogy viszonyunk rendezett,
hangulata kiváló.

Ilyen, ha nem tudom pontosan,
mit csinálok, és végképp nem,
hogy meddig lehet még.

Veszek időnként
egy dobozos vaníliapudingot,
azt képzelem,
valamelyik halott rokonomtól kaptam,
hazaviszem és
kapkodva, egyben megeszem az egészet.

Pedig nem is szeretem.
Egy ponton talán mégis be kell majd ismerni,
hogy elszúrtuk,

hogy végig olyasmitől rettegtünk,
ami régen megtörtént,
és semmilyen röhejes öngyötréstől
nem lesz könnyebb
a letagadhatatlan,
furcsa
felelősség

a tragédiában, hogy minden úgy van, ahogyan van.
És nincs olyan
égitest,
betűhalmaz,
vagy távoli kontinens,

ami visszahozhatná
azt a kurva virágot.

Nézni lehet
a régi fotókon,
milyen egészséges.

Mennyivel elviselhetőbb
magunkat sajnálni ahelyett, akit tényleg kéne.
Otthonossá tenni vele a daráló belsejét.

A virágcserép
a sírgödör ellentéte.

Bár ez szinte pont ugyanannyit jelent,
mint ha bemondja a tévé, hogy
a banánvirág szíve sárga.

Simon Marton (1984-)

Skobrák Máté: Mintha semmi

én már csak arra
emlékszem hogy fázunk
mint a reggelek

hogy állsz és állok
és várod hogy
szeresselek

hogy vársz
én már csak arra

hogy téged mintha semmi
a hideg sem zavarna

Skobrák Máté (1990-)

Babiczky Tibor: A dombon

A sötétség a völgy felől érkezik,
nem az égből. Összeszűkül a tó
pupillája, majd kitágul. Árnyékával
eggyé lesz a gesztenyesor. Feléled
a szél. Titokzatos igéket hoz
és édeskés szagot. Arról beszél, hogy
élek. Azt szimatolja, meghalok.
Az égen telihold, s körülötte
— valószínűtlen rend szerint —
szétszórva mind a csillagok.
Mint egy gazdag nő, a születésnapján
ha kiejti kezéből
a gyöngyökkel megrakott tálat,
amit ajándékba kapott.

Babiczky Tibor (1980-)

Kemény Zsófi: Mindennek a tetején

"Készül a lista, mert most már
tényleg mindennek a teteje van.
Papírsárkányok okádják ki a tegnap megivott tüzet,
de felgyulladnak tőle, és elégnek.
A fél szemem tekintetét ügyes pincérek fém-álcán
hordják ki azoknak, akiken rajta tartanám a fél szemem.
Lista készül, amit jobb kézzel írok,
pedig balkezes vagyok.
De a bal kezem írni már jól tud, most olvasni tanul.
Lista készül a mindenképpenről.
Lista a semmiképpenről.
De készül a lista sohatöbbetről
és a mársohanemről is.
Szól egy rekviem-remix, valaki megszól,
meg aki mindenért szól nekem, megint az is szól,
lista készül a halottaidról.
A remény vak, ezért én vagyok a szeme,
mert szegény vak.
Utalunk, utalgatunk át a hetedhéten (az egy egész),
de az önmagamból csak egy önmag lesz,
mire odaérünk a célhoz.
Mert az odaérés gondolatával először jót játszadozom,
később viccelek vele, majd eljátszom, végül elhiszem.
Mint az öregkori affektálást, a kövembe vésik.
Magánakvaló. A világ legszomorúbb szava.
Ez is rajta lesz a listán."

Kemény Zsófi (1994-)

Simon Márton: Mint mindig, utoljára

Majd nézed a filmben azt a fura madarat,
nagy, piros hólyag a csőre alatt, mint egy szív, mint egy lufi,
milyen lenne megérinteni. Helyszíneidből adódik, hogy
főleg döglött varjakat vagy vergődő, összetört galambokat
simogattál eddig. A kezed jellegzetes szagára emlékszel csak,
utána. Egzotikus szavak hangzanak el közben a filmben,
egzotikusnak mondott táj a kép. Hallatszik
az eredeti narrátor hangja, észreveszed, hogy néha
másképp fordították – biztos így volt egyszerűbb.
A záróképen meg fák, inognak a fák a viharban.
És ahogy nézed a sötét képernyőn futó, ismeretlen neveket,
az jut eszedbe, ha már nem ülhetsz langyos, trópusi
esőben, legalább letusolsz. Semmi érdekes nincs itt,
naponta belátod ezt, a galambokat megutáltad,
mindegy, mit és hogy akartál mondani, már van, ami van –
a szív mint egy lufi, leheletekkel, szuszogással tele,
de majd máskor fölhozod, amit elfelejtettél,
csak képzeld azt, hogy szeretted azt a nőt, akit
tegnap láttál koncert után valami tolakodó részeg
szája elől elhajolni újra és újra. És újra.

Simon Márton (1984-)

Dékány Dávid: A víz felé

Szökőár előtt az óceán
több száz métert visszahúzódik.
Látni az algával benőtt sziklákat,
a sziklákra tekeredett halászhálót,
ahogy egy turistacsoport a tengerfenéken
a víz felé sétál, hogy az iszapba süppedt
jelzőbóják közt pózoljanak —
később közülük néhányat
csak a nyakukba akasztott fényképezőgépek
fotói alapján tudtak azonosítani.

Szállítóhajók rakománya,
több száz tonna halkonzerv borult a tengerbe,
hogy végül is visszatérjenek oda,
ahonnan egykor kifogták őket.
Szavatosságukat akkor is őrzik,
mikor a dobozokat felnyitja majd a rozsda,
és az eltűnt áldozatok, a konzervhalak,
ez az egész,
a kiömlő olaj, ami most sötéten,
akár a lélek, lebeg a vizek fölött,
lassan beépülnek a táplálékláncba.
Így képzelem el a reinkarnációt is.

Dékány Dávid (1988-)

Körtesi Márton: A szóközökben

A szóközökben felgyűrődik az idő
összes hordaléka – az ár
minden rést betölt és szétfeszít
az elmeszesedett mondatvégeken;

cseppekbe gyűlik a szájpadláson,
és tűhegyesre kövesedik a csend.

A nyelv duzzadtan forog,
mint barlangtó alján a
végelgyengülés;

a pórusait eltömítő
igék és kötőszavak
iszappá bomlanak.

Elszivárognak a másodpercek
a hörgők hajszálrepedésein;
egybefolynak a zúgó szürkülettel,
elmossák a szándék utolsó törmelékeit,
és a felszínen kibuggyan
a béke.

Körtesi Márton (1990-)

Simon Márton: Világos ég

Ez a nő, ez nevet. Néz rám és röhög – a munka-
helyemen kérdezett valamit, amire valami vicceset
válaszoltam. Hozzáteszek egy-két szót, ezen
újra felnevet. Vicces vagyok. Ki akar cserélni
ezt-azt, ezért jött, nem tetszett neki, ilyesmi.
Talán tíz évvel lehet idősebb nálam, magas,
szőke és nagyon szép – a fogaira nézek,
a melleire, azok is nagyon szépek. Talán
tetszem neki. Jó csizmája van, mindig is
akartam egy olyan nőt, akinek ilyen csizmája van
– aztán egyszer volt, de nem nagyon változott semmi.
Ez van, hogy általában vicces vagyok.
Hogy röhög a pénztárosnő a boltban, elejti az aprót,
két szórólapot osztogató lány, egy asztaltársaság.
Általában én is, aztán persze egyetlen viccre sem
emlékszem – ilyen felejthetőek – csak a nevetésre.
Az enyhe fuldoklásra, amire lecserélek sok másikat.
Torkomba szorult, lenyelhetetlen érzéseket
(szúrják, mint a szénsav). Ami nem felejthető,
így villan fel – mint a plafon, ha csatornát vált a
tévén a szembeszomszéd.
Néha hajnalban kelek és nyelvleckéket hallgatok –
egy új nyelven, hogy hogy mondják: “„miért”,
bár ezen a régin se nagyon kérdezek ilyesmit.
Ilyenkor általában nem vagyok vicces.
A szembeszomszéd sötét ablakát nézem,
vagy tovább, fölfelé. Nincs több kérdésem.
Hátradőlök és elképzelem, hogy mindenki szeretett,
aki nem. Közben pedig észre se veszem, hogy
ruhában aludtam – mint aki útra kész, vagy nincs hová mennie.

Simon Márton (1984-)

Szalóczi Dániel: csurig tele

Meg akartuk viccelni
egy öreg lábost csomagoltunk be neki
és szenteste mikor már megőrült
hogy hol a karácsonyi meglepi
és csilingelt a jézuska
és szóródtak a csillagok
és csak ugrált körbe-körbe
anya apa mit kapok
jó volt-e és kibonthatja
nézd a papír csillámos
mutatja és alatta nézd
nahát ez mi, egy lábos?
Nem mertük kinevetni
mert olyan komoly maradt
ránk pillantott aztán vissza
majdnem sírva fakadt
de legyőzte a könnyeit
és magához ölelte
te vagy a legszebb lábos
emlékszem ebből ette
nagypapa a főzeléket
de a papa nincs itt
én is ebből eszem majd
jézuska
megígérem mindig
ebből eszem majd és
a sok szépet úgy suttogta bele
hogy a szívünk...
hogy az a lábos még sosem
volt olyan csurig tele.

Szalóczi Dániel (1984-)

Szöllősi Mátyás: Rothkonak

Indulj el, nehogy megfojtsák álmaid
az elégedetlenek, haszonleső hazugok.
Még van időd rá, hogy emlékezz és szeress.
Hogy megtaláld, amit valaki számodra
önként elhagyott. Telhetetlen vágyad,
amit meg nem tagadhatsz, mérték legyen ott,
és jó alap, hogy kitűnj az ismétlődésből,
hogy ne csak lássanak, de meghallhassanak.
Önérzet ne nehezítsen mint rád hordott göröngy.
Figyelj, ha bármi fontos, és ha kell, legyél süket.
Ne félj, ha az éjszaka csillagai késként
forgatják benned fényüket. Indulj, amíg nem késő.
Amíg a vonat nem kiáltoz. Hogy hű lehess
a benned felejtett magányhoz. Szeresd a reggelt,
mert vele indulsz el, mégis egyedül.
A veszteségeket. Ahogy esténként lassan
a horizont alá merül a nap, hogy szerethesd
a holdat is, hisz nélküle nem élnének évszakok.
A lángoló erdőt, kemény talajt, s ahogy egy tócsa
fénye tükörré fagyott. Szeresd az arcot,
ha árnyékként rád vetül, a madarat az ágon,
mert mindjárt énekel. És a nevet, mondogasd,
amit úgy szeretsz, méghozzá örökké, kérlelhetetlenül.
Indulj a félhomályba, ahol halottaid várnak,
és érkezz meg nyíltan, ezernyi szempár villanása közt.

Szöllősi Mátyás (1984-)

Turi Tímea: Színház

Kifinomult emberek elegáns ruhában,
kifogástalan jómodorral
a nézőtéren ülnek,

hogy megnézzék,
ahogy rosszul öltözött alakok
kiabálnak és veszekednek.

Néha úgy érzem,
minden fordítva van:
a nézőtér játszik, és a valóság
ott van a színpadon;

pedig tudom:
az igazság sem itt, sem ott,
csak a kettő közötti távolságban lakik.

Turi Tímea (1984-)

Szerényi Szabolcs: Megtartott tárgyak

Hiába hordtad el a dolgaidat,
fél év alatt újra összegyűlt
nálam egy csomagtartónyi múlt.
Hajgumik, sálak, tacskós fél zoknik,
gasztromagazinok, könyvek.

Könyvekről beszélgettünk
azon az első balatoni estén is,
amikor beléd szerettem.

Most padlón sorjáznak az árva kötetek:
A nyugalom, Rablóhalak, Amerikai Istenek.
Tőled kapott, közös kedvenceink.
Egyetlen darab lóg ki csupán,
a második évfordulónkra vetted,
ám az elhagyott férfiakról szóló
Haruki-novellákat azóta sem
volt erőm elolvasni.

Szerényi Szabolcs (1986-)

Dékány Dávid: Valaki helyettem

Simon Mártonnak

valaki helyettem lélegzik.
közvetlen közelről hallom,
talán siet utánam,
mindjárt megragadja a vállam,
és kérdezősködni kezd,
hogy miért nem merem kinyitni a szemem a víz alatt,
miért utálom a befőttet,
miért nem a patológia előtti megállóban
szállok fel, mikor az van közelebb,
és a légpuskámról is kérdez majd,
meg a szemben lakók macskájáról az erkélyen,
vasárnap, ebéd közben csöngetnek be,
a hús az asztalon gőzölög,
nem nyitunk ajtót, és mire visszaérnek,
az élősködők lassan elhagyják a kihűlő testet.

a rakpart lépcsőjén tömeg gyűlik össze,
a napfogyatkozást várják, speciális szemüvegekkel,
pedig a szmog miatt szabad szemmel is nézhető.
valaki helyettem lélegzik.
egy lány haját felfújja a szél, mintha integetne,
elkapom a tekintetem, és hazáig rohanok,
asztmásan nem lenne szabad,
a felvert porban, a kipufogók között.
a tüdő a szárnyasok vasárnap délelőtti boncolásán,
a konyha anatómiájában is egyszerű szivacs,
amivel felitatható egy város minden lelkiismeret-furdalása.

a félelem sem több
egy légypapírba ragadt énekesmadár tenyérnyi pulzusánál,
a gondolatnál
a formalinban tartósított emberi magzatok
és egy galandféreg láttán,
hogy igazából mindkettő ugyanolyan parazita,
ha a szülei nem akarták a gyereket.

valaki helyettem lélegzik,
s akár élhetne is helyettem.
az az embrió idősebb nálam,
lakhatna ő is a szemközti házban,
a fiával focizni járnék, lefeküdnék a lányával,
vasárnap áthívnának ebédelni,
befőttesüvegeikben hússzínű, szerves anyag lebegne.

Dékány Dávid (1988-)

Simon Márton: Ez jut eszembe

Mennyi minden változott az évek alatt. Lassan ki-
cserélődött még szavaim jelentése is talán, mint
testemben a sejtek, mondják, hétévenként,
teljesen. Például a szóról, hogy “már” mostanra
nem a szakítások vagy (végső) diagnózisok jutnak
eszembe, csak hogy spanyolul tengert jelent.
És ebben még a napfényt is érzem,
bár nem tudok spanyolul. Viszont emlékszem
Goya mondatára; Goya mondatára egy filmből,
hogy le kellett volna vágassa a kezeit valamelyik
festménye után. Ő festhetett volna ilyen háborút,
ezt biztosan nem csak álmodtam, ahol, hogy
ne foghassanak vele felnővén fegyvert, mintha az
csak arra lenne jó, szóval, levágják a gyerekek kezét.
Sejtjeimmel hétévente kicserélődöm, szakítások,
végső diagnózisok után, ha levágattam volna
a kezem, most nem így hiányozna egy-egy érintés.
Néha kiharapják a szám, olyankor elfordulok,
élvezem a sós ízt, mintha a tenger. Aztán
a bálnák szíve, ez jut eszembe,
hogy nehéz, hogy nyolc-kilencszáz kiló.

Simon Márton (1984-)

Csillag Tamás: Oda vezet el

Mintha már álmodtam volna ilyet,
tégláig visszavert fal vagyok.
Meztelen, mozdulatlan, mint a
ledfényben megbénult vadállatok.

Hol megtorpanni kell, hol maradni,
a nap kegyelme oda vezet el.
Mintha már álmodtam volna ilyet.
Van, aki tartozik. Van, aki követel.

Csillag Tamás (1987-)

Dávid Péter: Párhuzamosokon

visznek vonatok – torz zakatolás
fékeznek idegen állomásokon
néha köd van néha eső pereg
nem jöttem – nem vagyok – csak távozom

erdőfoltokról leszakadt elvesző tisztások
őzek riadnak – ködkísértetek
futnak tőlem mintha önmagamtól
a hajnal csak hajnal nem mutat keletet

üres vagontető az ég helyett
szakadnak róla megszokásaim
ködbe fúrt síneken menekülök így
nem állok meg az állomásain

vársz majd rám egy megnyugvó reggelben
hajadba akadnak a szél fürtjei
vársz majd csorba mosolygó lépcsőn
egy olyan hétköznap mintha ünnepi

Dávid Péter (1980-)

Molnár Dávid: Beszéljünk!

E tág csönd annyira bánt.
Beszéljünk! Ha egymáshoz nem tudunk,
magunkban legalább.
Nevezzük a kuszaságot rendnek,
látásnak, hogy a dolgok homályba vesznek.
Ami hiányzik, hívjuk szeretetnek.

Molnár Dávid (1990-)

Murányi Zita: Csoda

mintha a kéreg alatt izzadnának a fák
a zöld levelek a rügy körül úgy ütődnek
össze mint egy csöndes miatyánkban
az alany és az állítmány
de nincsen meg a mi országunk
ez egy idegen világ
az utca is bolond és részegek a járdalapok
az ég időnként megkóstolja
a cseresznyeszájú napot
istent eresztik el a felhőkalapok
lassan újra törzse lesz a fáknak
nem látom csak a sötét karót
néhány lomb
levélcsörgésből duruzsol altatót
a csoda túl kicsi vagy ma sincs ereje mintha
idebent kellene fölverni azt az izzó májusi tüzet
amiben a fák gyökeréig hatol az önkívület.

Murányi Zita (1982-)

Skobrák Máté: ha majd

te csak mész én meg csak
viszem utánad a hallgatásod

csak mész én meg
csak utánad

csak viszem és közben
arra gondolok
hogy a méltóságot
nem méterben mérik

s hogy ha majd
már nem foglak követni
biztos beszélni kezdesz

Skobrák Máté (1990-)

Dávid Péter: Emlék

most kör
most elszakad
most telehold
lent őrzik víz alatt

most simítja
most feltépi
célozna
elvéti

odakint sörétek
odabent sötétben
– lenne csak máshol –
kötélen táncol

onnan galaxis
innen van vége
félbehagyva mégis
maradni belépve

most talán még lehet
most hideg idegen
most szélben nagykabát
most folt az ingemen

egy fénykép hátulja
elmond – elhallgatja
kilóg a sokból
kövület csontból

Dávid Péter (1980-)