egy fölötted szélesen és kéken elterülő fölérendeltség
s mégis megtartva magát benned miközben ő maga is megtart
téged abban a tudatban túl minden értelmen hogy egyre csak távolabb zuhansz
hogy vele együtt te is több lehess egy hunyorgó pislogásnál
hogy testet ölts és lásd minden tű mi szemet szúr
a második nyílvessző fájdalma és nem más mint az életet túlgondolni
ahelyett hogy élnénk és bárcsak meg tudnál változni
mondod bárcsak meg tudnék változni akkor
nem volna már szükség értelemre hogy tudjam mire rímel
minden egyes felhő amint egy árnyék útját követi épp
az ideges látómező felett hogy azt mondhassam tévedtem
valami bennem téved és miattam van az én hibám
túl nem látok rajta és nem vonhatom ki
magam abból ahogy folytatódik az élet egésze
hanem próbálom újra megértetni velünk túl minden értelmen hogy létezik egy ég
mely a folyóban tükröződik és amely elterül
az óceánon töretlenül
hogy megértsük túl minden értelmen hogy lebegni így is lehet
összeolvadva a lélegzettel
túllépve azon, hogy „te” mégis magamat megtartva benne
és ő maga is megtart hogy egy mozdulat álma lehessen
valami sohasem-mozdulatlan ahogy a mozdulatlanság visszahajlik
a megpihenő szemek, a visszaút mely létezik mindig
Závada Péter fordítása
David Spittle (1987-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése