cserélődött még szavaim jelentése is talán, mint
testemben a sejtek, mondják, hétévenként,
teljesen. Például a szóról, hogy “már” mostanra
nem a szakítások vagy (végső) diagnózisok jutnak
eszembe, csak hogy spanyolul tengert jelent.
És ebben még a napfényt is érzem,
bár nem tudok spanyolul. Viszont emlékszem
Goya mondatára; Goya mondatára egy filmből,
hogy le kellett volna vágassa a kezeit valamelyik
festménye után. Ő festhetett volna ilyen háborút,
ezt biztosan nem csak álmodtam, ahol, hogy
ne foghassanak vele felnővén fegyvert, mintha az
csak arra lenne jó, szóval, levágják a gyerekek kezét.
Sejtjeimmel hétévente kicserélődöm, szakítások,
végső diagnózisok után, ha levágattam volna
a kezem, most nem így hiányozna egy-egy érintés.
Néha kiharapják a szám, olyankor elfordulok,
élvezem a sós ízt, mintha a tenger. Aztán
a bálnák szíve, ez jut eszembe,
hogy nehéz, hogy nyolc-kilencszáz kiló.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése