Simon Márton: A vilag legkoszosabb poharai

Nem merem bevallani
a növényes applikációnak,
hogy
meghalt
a fokföldi ibolya.

Hogy megöltük, túlzás.

Akármit csináltunk vele,
lehetetlen volt
megmenteni.
Néztük kétségbeesetten,

kivittük a konyhába,
bevittük a konyhából,

tehetetlen fontoskodással.
Sokáig nem szenvedett,

mi egy kicsit azóta is, pedig

nem valami nagy tapasztalat
a pusztulás banalitása.


Hiába hordod neki,
hiába viszed neki,
hiába engeded ki a csapot,
ahogy kérte.

A te tekinteted tiszta víz.
Az én szemeim a világ legkoszosabb poharai.

Emiatt van, hogy még mindig jönnek,
csak jönnek az értesítések,
és mindig rosszkor,

egy megoldhatatlan probléma
azonnali megoldására felszólító
szenvtelen imperatívusz
nyers darabkáit,

amikre kénytelen vagyok azt hazudni,
hogy minden rendben

a fokföldi ibolyával,

él és virul,
májlila, hibátlan boldogságát
ölelésre tárva,

hogy viszonyunk rendezett,
hangulata kiváló.

Ilyen, ha nem tudom pontosan,
mit csinálok, és végképp nem,
hogy meddig lehet még.

Veszek időnként
egy dobozos vaníliapudingot,
azt képzelem,
valamelyik halott rokonomtól kaptam,
hazaviszem és
kapkodva, egyben megeszem az egészet.

Pedig nem is szeretem.
Egy ponton talán mégis be kell majd ismerni,
hogy elszúrtuk,

hogy végig olyasmitől rettegtünk,
ami régen megtörtént,
és semmilyen röhejes öngyötréstől
nem lesz könnyebb
a letagadhatatlan,
furcsa
felelősség

a tragédiában, hogy minden úgy van, ahogyan van.
És nincs olyan
égitest,
betűhalmaz,
vagy távoli kontinens,

ami visszahozhatná
azt a kurva virágot.

Nézni lehet
a régi fotókon,
milyen egészséges.

Mennyivel elviselhetőbb
magunkat sajnálni ahelyett, akit tényleg kéne.
Otthonossá tenni vele a daráló belsejét.

A virágcserép
a sírgödör ellentéte.

Bár ez szinte pont ugyanannyit jelent,
mint ha bemondja a tévé, hogy
a banánvirág szíve sárga.

Simon Marton (1984-)