láthatatlanná vált a sűrű
vízfüggöny mögött. Akár magam
számára én.
A konyhába mentem. Vizet
ittam. Egy pillanat volt.
Egy pillanat a világ közepén.
Ha el is múlt, kibírtam.
De nem volt az időhöz köze.
Csak ment, és újra szembejött,
és meg se mozdult közben.
A várakozás semmi mást
nem tárt föl előttem, csak
a puszta várakozást.
Az órára néztem. És röhögtem.
Kiröhögtem az idő
állapotát. Aztán csak néztem,
ahogy alszol. Holnapra
jobb időt mondanak.
Most szakad.
Babiczky Tibor (1980-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése