mondtad, és én nem értettem egyetlen kiejtett
szavadat sem. Beszélni tanítottál, egyesével számba adtad
a betűket, talán nem is miattam, talán csak szórakoztattad
magadat velem, hogy múljon az idő, de faltam minden
rövidebb szót, láttalak hozzám fonódni az igekötőkben,
gyorsan átvettünk minden formát, bonyolultat, egyszerűt,
minél nagyobb volt a csend közöttünk, annál inkább tűnt
úgy, hogy többszörösen összetett problémát okoz a beszéd.
Alád rendeltek, tudom, ostobaság volt hinnem, hogy melléd.
Jelzőkről beszéltél és nem értettél egyáltalán a jelekhez,
neveden neveztelek volna, de nem tudtam mit jelentesz.
Míg nem beszéltem figyeltél, most, hogy tudok nem maradt
kérdésed, ékezetté töpörödött valahol a szavak szintje alatt
minden rólad tárolt fogalmam, a határozatlan névelő voltál,
ami eltévedt és ott ragadt örökre az ismeretlen névutóknál.
Névmássá váltál, mindig kellett más is, hogy szereped
nyilvánvaló legyen és szerettem volna kimondani a neved,
de még mindig nem tudtam pontosan mit jelentesz, milyen kár,
hogy minél jobban ment a beszéd, annál kisebb volt az igény rá.
Csak mond el ki vagy, én majd megmondom a neved,
az első szavam lettél és a számból örökre kiejtettelek.
Irlanda Kristóf (1996-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése