ünneppé váltak benne a szavak.
Elképzelem hozzá ujjaid, leejtett kézfejed,
melyekkel álltadban sosem tudtál mit kezdeni.
Látom a hasad bőrét,
köldököd alatt futó ritkás szőrcsíkot.
Azt akartam, hogy halj meg.
Párologj a semmibe, mint egy fénykép,
amelybl száz év múlva üres papír lesz.
Olyankor ha kérdezték, mi az, csak a fejed ráztad,
halványabb lett a kezed; fény felé tartva,
fehér csontok világítottak, mint a röntgenképen,
s cigarettád kialudt.
Ughy Szabina (1985-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése