Dimény Patrícia: ♋︎

június vége, július eleje – mikor megbomlik a nyár közepe,
felfal és kiköp két mosoly után,
még mielőtt megterveznéd.
egyszerre taposott fel minket az élet,
receptre írt amnéziával zsebünkben.
beváltja majd más.
horizontális mérlegben hintázunk,
leszakadnak a trapézok sorra,
időnként váltjuk a háló szerepét.

lassan kiapadt konverzáció, nem lesz miről hazudni.
az se, miben elmerülni vagy megfulladni
két megálló között, a harmadik felvonás szünetében.
az erkélyen éjjel, az erkélyen reggel.

szétázol, a földből felszabadult esőillat kábít.
csupaszon, párosan száradtok a napon,
az árnyékok melegek, úgy borulnak rátok.
színeivel imponál a tér, de te nem figyelsz rá,
elszalad melletted csak úgy egy év.
ugyanaz a lemez, mégis folyamatosan más
számokat játszik a lejátszó – és ezt a közhelyet.

hiába szedted fel a kopott hajópadlót,
kalapáccsal ütötted le a régi festéket a falról.
én csak a penészre és a párára tudok gondolni,
ez a bélyeg útipoggyászom oldalán.
nehéz szatén lóg a bőröndből, csak akkor veszem észre,
mikor befut a vonatom.
feleannyi embert látogatok idén:
több az árva.
és senki nem érkezett váratlan,
rajtam kívül